Új szobrának avatása apropóján beszélgettünk Matl Péterrel

Az átadás előtti napon szigetszentmiklósi rokonai otthonában beszélgettünk Matl Péter Magyar Örökség-díjas kárpátaljai származású szobrászművésszel – Székesfehérváron is volt már kiállítása, sőt egy faszobra jelenleg is látható A Szabadművelődés Házában –, sok mindent elárult a Fejér Megyei Hírlap olvasóinak emlékművei mondanivalójáról, az egyensúlyra való törekvésről, de még a vésők és a bunkók súlyáról is.

Jelenleg is Munkácson él családjával. Egy interjúban úgy fogalmazott, háromszor is készült elhagyni szülőföldjét, ám mindig „visszarugdosta” oda a Jóisten, a gondviselés.

– Ez még nagyon régen, a 90-es évek elején történt. Amikor már kezdett valamilyen karrierem lenni a Szovjetunióban, akkor az szétesett. Abban a nagy szegénységben senkinek sem kellett a művészet. Egy nagy űrbe kerültünk, pénz semmi, két gyerek… Elindultam világot látni. Egy nemzetközi szobrásztábort szerveztek Debrecenben, a Vekeri-tónál, engem is meghívtak oda. Annyi pénzem volt, hogy Debrecenig megváltsam a jegyem. Tovább meg… 16 forintba került a buszjegy. Nem volt 16 forintom, (nevet), volt nálam vagy 7. Gondoltam, nem megyek, szégyenszemre, jegy nélkül. Elindultam gyalog a 40 kilós hátizsákommal, benne a Stihl fűrész, az acélszerszámok, vésők, bunkók, ami kell egy szobrásztáborba. Felforrt az agyam, egy akácosban mentem a tűző napon, végre megérkeztem. Szimbolikus volt: megérkeztem a nagy semmiből egy komoly, nemzetközi táborba. Csináltam egy olyan szobrot, ami nagyon megtetszett a tábor vezetőjének, Galánfi Andrásnak – népi fafaragó és előadóművésznek –, aki később nagyon jó barátom lett. Ő talált nekem egy menedzsert Zalában, aki tudott megrendeléseket szerezni.

Volt egy kiállításmegnyitó zakóm (nevet), amit ajándékba kaptam, a hátizsákomon vittem. Mint a csiga, aki viszi a házát, úgy mentem falutól faluig, szobortól szoborig. Nagyon jó volt nekem, mert az a kevés pénz, amit itt megkerestem, Ukrajnában meg nagy pénz volt. Fenn tudtam tartani a családom. Később ugyanazok, akik ott voltak a táborban, meghívtak Ausztriába, egy művésztelepre. Meghívtak Franciaországba, Svájcba. Japánba is elkerültem.

A világ felfigyelt rám, hogy vagyok, létezem. Addig ment a dolog, hogy azt mondták, telepedjek le. Előbb Zalába, aztán Szo­boszlóra akartunk átköltözni, de az élet furfangjai ilyen csodálatosak, nem lett belőle semmi. Az összes papír meg fordítás, amiket készítettünk, elveszett, eltűnt, furcsa egybeesések voltak, nem sikerült az idejövetelünk. Otthon maradtam, de később ennek következménye lett a vereckei honfoglalási emlékmű, amiről híres lettem. Ha nem lettem volna otthon, nem keresnek meg engemet a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségtől, és akkor nem kerülök el a budapesti világpályázatra.

Hányban volt ez?

– ’95-ben írták ki a pályázatot, ’96-ban már csináltuk az emlékművet. ’95 telén elmentem Pestre, mint egy teljesen ismeretlen művész. Nagy csodálkozásomra megnyertem a pályázat első helyét, és a jogot arra, hogy én csináljam a munkát, úgyhogy ez nagyon szuper volt így, óriási lelkesedéssel belekezdtünk.

Mesélne a vereckei emlékmű szimbólumrendszeréről?

– Több jelentése is van. A néprajzból ismerhető díszített léckerítéseknek van egy látható formája, és van egy láthatatlan: a köz. A köz is egy forma. Ezt a pozitív-negatív formát használtam ki az emlékművön. Magyar Adorján egyik könyvében találtam egy erdélyi házorom-motívumot: váltakozik egy férfi és egy nő forma, ez egy óvó-védő motívum, amit népi varázslásra használtak, hogy a rossz szellemek elkerüljék a házat.

Ezt a formát én egy kicsit „megvarázsoltam”, a kiálló részek a Turul szárnyait jelképezik. Belül, a negatív, amit nem látunk, annak pedig feje van, két válla és szétrakott lábai, széles fara: igazi nő. Emese, az ősanya. Nagyon rusztikus az egész, mert a lábai között van egy oltárkő, az tulajdonképpen a vérszerződés kelyhe. Pontosan ott áll az emlékmű a trianoni határ vonalán. Ez egy annyira erős fogalom már, hogy benne van a népművészetünkben, a néprajzunkban, a legendáriumunkban, a történelmi írásokban, a versekben. Beépült – ugyanúgy mint a Szent Korona, a Szózat, a Himnusz, a zászló, a címer –, a Verecke-tudat is ugyanígy beépült, most már ezzel prezentálják Kárpátalját.

Stílusában hasonló a Vereckei-hágón álló emlékműhöz az új, a sátoraljaújhelyi turul. Hogy hangzott a felkérés?

– Valamikor a megrendelő olyat akar látni, ami neki tetszik, nem bízik meg a művészben. Nagy meglepetésemre Radványi György akadémikus, Sátoraljaújhely főépítésze azt mondta, hogy Matl Péter csináljon olyan szobrot, amilyet Matl Péter csinálni szokott. Ez egy zseniális mondás, mert a művésznek kell eldöntenie, hogy milyen legyen a mű, mert akkor tudja a legjobb tudása szerint megvalósítani. Hasonló volt a helyzet Vereckéhez, nagyon sok párhuzam van: hegy, határ; szinte kettévágja a várost a határ.

Remélem, hogy nem lesz belőle konfliktushelyzet, mert ez Magyarország területén van, de akkor is van benne egy kis élc, mert akkora lett, hogy Szlovákiából is látszódik. Vereckén is az volt a szánt szándékom, hogy egyensúlyt teremtsek. Soknemzetiségű környéken élünk, így alakult ki történelmileg. Hogy a határokat ide-oda huzigálták, ettől még ott nekünk, kárpátaljaiaknak békességben kell lennünk az ukránokkal, ahogy Horvátországban is meg Felvidéken is a magyaroknak a horvátokkal, a szlovákokkal meg a többiekkel.

Minden művemben, amit köztérre teszek, megpróbálom lekerekíteni az éleket, a saját tudásom szerint. Az én tudásom a magyar népművészeten alapszik. Hogyha azt a csillagmintát, ami a vereckei emlékműben jelen van, levetítjük tükörképével lefelé, akkor megjelenik a csergemotívum. Nemcsak a csergéken – ezeken a nagy pokrócokon –, hanem a faragott, szőttes mintákon, mindenütt ott van ez a motívum, és nemcsak a magyaroknál, hanem a szlovákoknál, románoknál, de perzsáknál, másoknál is. Találtam egy közös motívumot, ami mindenkié! Ezt építettem be oda, ez a mondanivalója: hogy együtt élünk. A vereckei és a sátoraljaújhelyi is egy szimmetrikus mű.

Mint a mérlegben, ki kell egyensúlyozni az egymással való kapcsolatainkat, érzelmeinket. Ezt próbáltam megjeleníteni Sátoraljaújhelyen. Egy olyan madarat találtam ki, amelyet ha elölnézetből nézünk, a szárnyai angyalszárnyakra hasonlítanak – benne van a magyar tulipánmotívum is –, oldalnézetből pedig látszik rajta, hogy ez egy kerecsensólyom. Ez is, az is, amaz is. Ezt az egyensúlyt próbáltam Sátoraljaújhelyen megmutatni. Ez az én mondanivalóm.