Áldozat és közösség – Tóth Tamás atya a fejlődésről, változásról

Tóth Tamással, a Székesfehérvár – Vasútvidék Római Katolikus Egyházközség plébánosával a közvetlen veszélyhelyzet múltán, ezúttal a közösségépítésről beszélgettünk. Szavai alapján úgy tűnik, a keresztény közösségeket végső soron nem óra- és napirendek, de még csak nem is a közös programok és tennivalók tartják össze, hanem valami más, valami több. A Jó Pásztor plébánia vezetője a bő esztendeje indult egyházközségi átalakulás motívumairól vall.

– Lehetnének különféle csoportok és foglalkozások, amelyek egymásra épülve, sokrétűen kapcsolódnak össze hálózatokba. De ezúttal nem így akartam. Valami egészen más alapot kerestem. Onnan indul a történet, hogy huszonkét éve pap vagyok. Egy csomó próbálkozás, bár inkább emberi síkon mozgó próbálkozás van már mögöttem. Utánaolvastunk, leültünk és igyekeztünk minél okosabb következtetésekre jutni az újabb és régebbi tapasztalatok alapján. De eljött a pillanat, amelyben fölvetődött: mi lenne, ha először Istent kérdeznénk meg arról, hogy ő mit gondol a közösségünkről? Ez azért izgalmas, mert ezt azelőtt soha nem tettem meg. Fájdalmas volt 20 év papság után azzal szembesülni, hogy ez az egyetlen „apróság” eddig kimaradt.

– Eztán jöttek az első tapasztalatok, hogy hogyan kell kérdezni, hogy honnan lehet tudni, hogy mi a válasz – szóval hogy miként lehet Istennel dialógusba kerülni. Dobogókőn a Manrézában a jezsuitáknak van egy egészen sajátos lelkigyakorlatuk, amely rávezet, hogyan lehet Istennel párbeszédet folytatni. Korábban az elmondott ima egyoldalú volt: kértem, köszöntem, megbántam, hálát adtam. Ezzel a monológ be is fejeződött, az Istennek nem hagytam lehetőséget válaszra sem, nem hogy viszontválaszra. Az egész rólam szólt, én voltam a középpontban. Az Istennel való párbeszédhez érve azonban előkerült a bűvös szó, a tanítványság.

– Krisztus tanítványnak hívott meg, ami lehet, hogy közhelyesen hangzik, csak épp innentől lesz igazán érdekes. Ha tanítvány vagyok, akkor a szó jelentéséből következően változnom, fejlődnöm kell. Korábban úgy gondoltam: „köszönöm, én már megvagyok”.

Konkrétan én, Tóth Tamás, pap vagyok, plébános vagyok, mit kéne még változnom? Persze időről időre részt veszek kiegészítő képzéseken, a tudásom gyarapszik – de mit és miért kéne alakítanom a személyes életemen?

– Ám ha tanítvány vagyok, akkor a személyiségemnek is fejlődnie kell. Mi mindenben? Négy dologban legalább. Újra kell építenem az Istennel való kapcsolatomat. Újjá kell építenem az önmagammal való kapcsolatomat. Meg kell újítanom az emberi kapcsolataimat. Mindig éppen azzal, aki előttem áll. Negyedikként pedig újra kell építenem a kapcsolatomat azzal a közösséggel, amelyben élek.

– Mindaz, amit a plébánián teszünk vagy tervezünk, azóta e négyes szűrőn halad át. Hogy közülük legalább az egyik célt szolgálja-e? Amit az út elején nem tudtunk, az az, hogy ez a belső változás táguló körökben minden érintett életére hatni kezd. Az egyházközség vezetőn keresztül hat a házastársaikra, a családtagjaikra – és így tovább. A fogyasztói, a szolgáltató egyházzal szemben a hangsúly pedig a részvételi, a szolgáló egyházra helyeződik át. Aki a tanítványság útját akarja járni, aki változni, fejlődni, építkezni akar, az mindezért áldozatot vállal. Ezt nem szabad elhallgatni.