A szerelem hozta Magyarországra Szymon Wlaszczykot, a lengyel hagyományőrzőt

Hogyan sikerült összefutniuk az életben?

Szymon Wlaszczyk: – Hú, amikor először hallottam énekelni ezt a csajt! Van egy nagyon nagy régészeti fesztivál Biskupinben, ez egy óriási archeopark Lengyelországban. Sok éven át szerepeltem ott mint hagyományőrző. 2007-ben megérkezett oda egy számomra ismeretlen zenekar. Dóri énekelt benne, táncot is tanított. Moldvai és gyimesi csángó népzenét játszottak. Imádom, a legjobb népzene, nekem a szívem csücske a gyimesi csángó! Hihetetlen, hogy ilyen zene van! Szerelmes lettem, nemcsak a csajba, hanem a népi kultúrába is!

Milyen benyomások érték még?

Sz. W.: – Amikor Dóri Debrecenbe járt egyetemre, elmentem hozzá párszor. Udvaroltam neki. Nagyon benne volt a táncházas életben. Nálunk, Lengyelországban nincs ez, hogy mindenki táncol, néptáncra jár. Nálunk a 19. században nem volt lehetőség arra, hogy az emberek ennyire megtartsák a hazai kultúrát. Vagy az oroszok nyomtak minket, vagy a németek. Galíciában, ahol Ausztria–Magyarország volt az uralkodó állam, ott könnyebb volt az élet, de máshol, a nyugati és keleti területeken nem volt lehetőség tartani a hagyományt. Idejöttem és láttam, hogy ez itt mennyire erősen jelen van. Nemcsak a zene, nemcsak a néptánc, hanem a ruhák terén is. Debrecenben láttam egyszer egy néptáncos versenyt. Csak helyiek voltak, de mégis húsz csapat. Hihetetlen volt! Ráadásul megismertem a magyar ételeket, magyar piákat. Amióta ismerem a pálinkát, a vodkát nem is akarom ismerni. Nálunk vodka készül, de inkább csak krumpliból vagy búzából. Ez, hogy gyümölcsből „kihúzni” az esszenciát, ez micsoda jó dolog! Meg a kaja! Itt vannak a főzelékek! Korábban csak a finomfőzelékről tudtam, azt nálunk is lehet néha találni, de hogy mi minden más zöldségből is milyen nagyon finom ételeket hoznak ki a magyarok… Le a kalappal! Meg az, hogy minden rakott! Rakott krumpli, ó, a rakott kelbimbó, azt is imádom! Az itteni székely káposzta hasonló a mi egyik káposztás ételünkhöz. Minden nagyon zsíros, nagyon tejfölös, imádom!

Baboth Dóra: – A paprikás krumplit is mindennap meg tudná enni, csak énnekem az már a könyökömön jön ki. Náluk, Lengyelországban az éttermekben lehet kapni gulyást, de az valójában a pörkölt. A gulyáslevest magyarlevesnek nevezik.

Sz. W.: – Érdekes, hogy nálunk a legpopulárisabb magyar étel a „placek po węgiersku”, a tócsni, rajta pörkölt, lecsóval együtt. Amikor először idejöttem, kerestem. Kérdeztem Dórit, hol tudok enni ilyet, de ő megmondta, hogy nem, nincs ilyen, nem létezik.

Összességében mégis könnyen ment a beilleszkedés.

Sz. W.: – Igen, ezek nagyon fontos pontok voltak. Otthon is csináltam a történelmi hagyományőrzést, és ehhez is tudtam itt társakat találni. A Borostyánkő Hagyományőrző Egyesület tagja vagyok. Most, a Koronázási Ünnepi Játékok alatt is kint voltunk a belvárosban, a Városház téren állítottuk fel a jurtánkat. Poznan és Gniezno környékén, ahonnan én származom, a röplabda olyan, mint itt a tánc. Én is egész életemben röplabdáztam, ezt is tudtam itt folytatni. Benne vagyok egy klubban, Székesfehérváron, fiatalok között játszom. Ott mindenki maximum 28 éves vagy kevesebb, én ott már öregnek számítok.

Ma már mindketten tagjai a Borostyánkőnek, amely a Géza fejedelem, illetve az István király udvarában élő harcosokat, környezetüket jeleníti meg. Dóra, magától értetődő volt, hogy csatlakozik? Végül is a népzene, a néptánc világa nincs oly messze a történelmi hagyományőrzéstől.

B. D.: – Így van. Tőlem sem állt soha távol a „viseletesdi”, csak más volt mögötte a kulturális háttér. Fontos elmondani, hogy amilyen szinten él nálunk a paraszti kultúra fenntartása, olyan magas szinten él Lengyelországban a történelmi hagyományőrzés. Ez itthon, tizen-egynehány éve még gyerekcipőben járt. Lengyelországban hangsúlyosan visszanyúlnak az eredetihez, semmi „gagyi” nem fordulhat elő. Most már, hála Istennek, itthon is ez a mentalitás a jellemzőbb. Egyre több hagyományőrző csapat jár külföldre. Mi is gyakran megfordulunk a Borostyánkővel Lengyelországban. Ma is nagyon jó a kapcsolatunk azzal a lengyel hagyományőrző csapattal, mely­nek Szymon a tagja volt.

Sz. W.: – Annak neve Jantar, ami azt jelenti, hogy borostyán.

Szymon, lengyel–magyar két jó barát?

Sz. W.: – Először 2000-ben voltam Magyarországon. Esztergomban. Nagy buli volt, pont Szent István-nap ideje. Akkor is benne voltam egy lengyel hagyományőrző csapatban, meghívtak minket, felléptünk. Iszonyatosan olcsó volt a dinnye! És annyira finom, hogy már nem is bírtuk, mégis ettük. Az emberek, amikor meghallották, hogy lengyelek vagyunk, egyből mosolyogtak, kézzel-lábbal mutogattak, beszélgettek velünk. Mi meg mondtuk magunk között, hogy „azt a mindenit, mennyire jó ez a hely”! Ugyanez van fordítva is. Ha Lengyelországban az autópályán megáll egy német autó, senki nem foglalkozik vele, de ha megáll egy magyar, egyből segítenek neki.

Szóltunk már a magyar konyháról. Dóra, önnek hogy ízlenek a lengyel ételek? Szereti a híres uborkalevest?

B. D.: – Azt szeretem, a kovászosuborka-levest és a zsurekot is. Az egy savanyú leves, rozskovászos. Szymon apu­kájának nagy kedvence és specialitása a kacsavérleves, azt nem szeretem. Minden család­tagomnál megpróbálta már elsütni, hogy az milyen finom (nevet), de eddig mindenki, aki csak ott volt, elszörnyedt. Pedig mi is esszük a véres hurkát.

Sz. W.: – A kacsavérleves úgy készül, mint egy húsleves, de a végén bele kell tölteni kétszáz milliliter kacsavért. Van egy olyan szokás, hogy ha valaki udvarol egy lánynak, és a lány szülei az első találkozáskor ezt a levest adják a fiúnak, az azt jelenti, hogy nem szimpatikus, olyan, mintha elküldenék melegebb éghajlatra. Dórit nem is első alkalommal kínálta meg vele az édesapám.

Mennyit járnak Lengyelországba?

B. D.: – Próbálunk negyedévente egyszer, és ha van valami esemény, alkalom, akkor megyünk azon felül is. Nyáron a gyerekek mindig ott vannak egy hónapot nélkülünk, az ottani nagyszülőknél.

Sz. W.: – Karácsonykor mindig cserélünk. Egyik évben mi megyünk, másik évben a szüleim jönnek ide.

Van két fiuk, Hunor 11, Bojan 9 éves. Mi a család „anyanyelve”?

Sz. W.: – Amikor az első gyerek pocakban volt, már akkor megegyeztünk, hogy mindketten a saját nyelvünkön, és csak azon beszélünk majd vele. Akkor én még nem is tudtam magyarul.

B. D.: – Azt olvastam, hogy így lesz a legtisztább. Így lett aztán külön apanyelv és külön anyanyelv. A gyerekek teljesen el tudják választani. Fontos volt, hogy egyikünk nyelve se vesszen el, mindkettőnknek fontos volt a sajátja.

Sz. W.: – Mi Dórival egymás közt megmaradtunk az angolnál. Így a gyerekeket se zavarjuk össze.

A gyerekek is beszélnek angolul?

Sz. W.: – Értik. Huni már nagyon jó benne, Bojka is egyre jobban érdeklődik.

Megismerkedésüket követően, de még a családalapítás előtt egyértelmű volt, hogy Magyarországon maradnak?

Sz. W.: – Amikor idejöttem, 2008-ban, válság volt. Dóri győri, először ott laktunk. Nehéz időszak volt, öt hónapig nem találtam munkát. Már ott voltam Lengyelországban, visszamentem, azon voltam, hogy ott keresek munkát, és viszem magammal Dórit is, hogy ott éljünk. Ahogy leléptem otthon a buszról, Dóri azzal hívott fel, hogy most telefonáltak, megkaptam az állást Fehérváron. Akkor hazamentem, megpusziltam anyát, apát, és jöttem vissza Magyarországra.