Érzelmekkel teli Carmen-est

Valóban színvonalas, látványban és tartalomban gazdag produkciót tett le az asztalra évadnyitóként Egerházi Attila igazgató társulata.

A Carmen-est a korábbi egész estés produkciók többségéhez hasonlóan ismét három darabot fogott össze. Az első a címadó, Bizet operájára építő, de nem azt illusztráló táncdráma (itt a zene Rodion Shchedrin átirata), a Carmen volt, amelyet a külföldről idehozott Szeszély című darab követett, zárásként pedig a koronavírus-járvány hatása által inspirált Aritmia került műsorra. Utóbbit és a Carment Egerházi Attila koreografálta, a Szeszély azonban a svéd Alexander Ekman táncművész, koreográfus munkája.

A cselekményes balett csak körvonalazza a vadóc, szenvedélyes cigány lány, Carmen (Cristina Porres Mormeneo) és a szerelemféltésből gyilkossá váló Don José (Fernando Gabriel Luis Luis), valamint a torreádor (Valerio Zaffalon) történetét; Egerházi Attila inkább a szerelemmel együtt járó alapvető és sokszor szélsőséges érzések bemutatására, a nő-férfi dominancia érzékeltetésére helyezi a hangsúlyt. Carmen itt is csábító, a férfiakat kinevető, megviccelő nő, aki az egyik pillanatban forró, a másikban jéghideg.

Don José iránt érzett romantikus szerelme is kihűlni látszik, amint parádés keretek között megjelenik a színen a torreádor, aki szinte azonnal megvadítja Carment. José csalódik, a mélyen megélt fájdalom pedig kifordítja önmagából, és elvezeti a gyilkossághoz, majd az öngyilkossághoz. Mindezek a balett, a kortárstánc nyelvén válnak átélhetővé, de sok minden csak finoman, jelzésértékűen van jelen a színpadon, amelyet szépen betöltenek a főszereplőkön kívül a cigány lányokat, katonákat megszemélyesítő táncosok.

A Szeszély (Whim) igazi ínyencség. Nem hiába hangsúlyozta Egerházi Attila, mennyire kivételes az, hogy az Ekman-darabot Fehérváron is láthatjuk. A koreográfus 2006-ban, a barcelonai IT Dansa közreműködésével hozta létre ezt a táncművet, amely tele van sziporkázó, a mozdulatokban, szituációkban megjelenő humorral, mégis nagyon sokat mutat meg a társadalmi és az egyéni szorongásból, a kitűnni és az azonosulni vágyásból. A zene is változatos, hol lírai, hol zaklatott, máskor csönd van, vagy a táncosok adnak ki különböző hangokat. Feszült várakozás, várakoztatás, önfeledt nevetés váltja egymást a színpadon és a nézőtéren egyaránt (egy mögöttem ülő hölgy szinte végig kacagott). A nyitó és a záró jelenet egyforma: a székekkel tornyot alkotó táncosok őrült közösségétől távolabb egyetlen férfi mozog magában egy fénnyel bevilágított körben…

Az Aritmia a Covid–19 tavaszi magyarországi megjelenésére és az azzal együtt bekövetkezett változásokra reagál. A helyzet Egerházi Attilát is megihlette, aki négy művészre (Cristina Porres Mormeneo, Dusana Heráková, Fernando Gabriel Luis Luis, David Janík) koreografált „táncversében” azt mutatja meg, miként hathat a bezártság, a félelem az egyénre és az emberi kapcsolatokra. A táncosok behatárolt, négyzet alakú térben táncolnak, mozdulataik felváltva zaklatottak és líraian harmonikusak, a megtört életritmust, az aritmiát (orvosi értelemben szívritmuszavar) közvetítik. A zene, a hanghatások is ehhez alkalmazkodnak.

A közönség tehát elégedetten állhatott fel a műsor végén, hiszen érvényes üzeneteket és örök érvényű tartalmat kaphatott az alkotóknak, köztük a gyönyörű mozgású táncosoknak köszönhetően.