Szolgálatban töltött évtizedek – Sánta Lajos díszpolgári címet kapott Lovasberényben

– Mi adta az indíttatást ötvenpár évvel ezelőtt az orvosi pályához?

– Édesapám állatorvos volt, aki Alapon vezette a praxisát, ahol 1978-ig dolgozott. Én érettségiig szintén állatorvos akartam lenni, de amikor választani kellett pályát, akkor apám fiatal kollégái intettek: ne menjek az állatorvosira. Akkor volt ugyanis a mezőgazdaság nagy szocialista átszervezése, és ott az állatorvosoknak nem adatott meg a korábbi szokott gazdabarát munka. Az lett a dolguk, hogy bemenjenek a nagyüzembe, ahol sok esetben képzetlen káderek irányították a gazdaságot, és beleszóltak mindenbe. Ez pedig sok esetben az életüket és a gyógyítási szabadságot is korlátozta. Így – noha apám továbbra is ragaszkodott az állatorvosi pályához – az orvosi egyetem mellett döntöttem. A Pécsi Orvostudományi Egyetemre elsőre felvettek, amihez talán hozzásegített az is, hogy a fehérvári József Attila Gimnáziumban kezdtem a tanulmányaimat, ahol voltak nagyszerű tanáraim, köztük ciszterciek is, akikre a mai napig nagy tisztelettel és hálával gondolok. A diploma kézhezvétele után a móri kórház belgyógyászati osztályára kerültem.

– Érezte már akkor, hogy ez az ön útja? Hogy az emberek gyógyítása jó döntés volt?

– Igen. Majd itt ismertem meg a feleségemet, Évát is, a belgyógyászaton dolgoztunk mindketten. Öt évet voltam ott, többek közt a sebészeten is, majd letettem a belgyógyászati szakvizsgát. Pedig a sebész főorvos rá akart beszélni, hogy maradjak ott, mert kellett volna a pótlás és úgy látta, hogy jó lennék. De inkább belgyógyász akartam lenni, mert hát ki tudta, mit hoz a jövő. Belgyógyászként pedig, tudtam, akár egy vérnyomásmérővel, fondendoszkóppal és EKG-készülékkel is el tudom látni a betegeimet. S noha nagyon jó kollégáim voltak a kórházban, szerettem ott dolgozni, ám az egyik legjobb barátom elment máshová, így úgy döntöttem, én is továbblépek.

– Így került Fehérvárcsurgóra körzeti orvosnak.

– Nyugdíjba ment az akkori háziorvos, így feleségemmel és Gábor nevű fiunkkal már együtt mentünk oda. Második fiunk, Lajos Móron született, ő most szintén háziorvos Székesfehérváron. S most már öt unoka is van. (Ők gyógyítanak bennünket – teszi hozzá Éva, a doktor felesége.)

Az orvos is ember

Sánta Lajos negyvenkét éve Lovasberényben szolgál, ami hosszú idő, sokféle technikai és közéleti változással.

– 1978-ban a hivatalban levő tanácselnök jóindulatú hozzáállása sokat számított, hogy ide jöttünk és jelentős segítségével tudtam megkezdeni munkámat – meséli Lajos, aki több cikluson át képviselőként is részt vett a település életében. Háziorvosi tevékenységében pedig akkor történt az igazi nagy változás, amikor megjelent az első szolgálati telefon az otthonukban – amely még így is csak 1990-ben vált 24 órában elérhetővé. – A rendelőben nyugdíjas bába, Margit néni volt a segítségem. Feleségemnek abban az időben két kicsi fiunk adott munkát, 3–1 évesek voltak akkor – mesél a doktor, s kiderül, hogy amikor már nagyobbak voltak a gyerekek, Éva asszisztense lett férjének, s évtizedeken át segítette a munkáját. Együtt élték meg a rémisztőnek tűnő történeteket: a hálóinges rohanásokat a szívinfarktus-gyanús betegekhez, az éjszakai bezörgetéseket fulladó gyerekekkel – csupa olyan esetet, amelyek egy életre nyomot hagynak az ember lelkében. Főleg az az időszak, amikor a felnőtt- és a gyermek-háziorvosi praxis még egyben volt. 1990-ben gyermekorvos érkezett a községbe, és a rendelőfejlesztés is megindulhatott: tetőtér-beépítést kapott az épület, így a munka könnyebb lett. – Külön helyiségben lehetett végre injekciózni, kötözni, kis sebészeti beavatkozásokat végezni. A rendelőt belgyógyászszemmel szereltem fel, folyamatos beruházások során a feltétlenül szükséges, de hiányzó eszközökkel – emlékezik vissza a háziorvos, aki EKG-t, 24 órás vérnyomásmonitort, heti laboratóriumi lehetőséget hozott a településre. – Szóval lassacskán fejlesztettünk, mára pedig elmondhatom, hogy állami céltámogatásból rendelőnkön teljes építészeti és gépészeti felújítást végzett az önkormányzat. Ez a betegeinknek és nekem is nagy öröm!

Az orvosi tevékenység közepette azért a negyvenkét év alatt gyakran kiderült, hogy az orvos is csak ember. Több betegség után mégis mindig sikerült felépülnie a háziorvosnak. Meg is kérdeztük, most minden rendben van?

– Leszámítva egy nyári motoros balesetből visszamaradt vállfájdalmat – mondja a 74 éves, ma is tetterős férfi –, mondhatom, igen. Azóta még jobban összekapaszkodik a család, még jobban odafigyelünk egymásra. S bizony gyakran pontosan tudom, mit élnek át a betegeim egy-egy betegség, gyógyulás alkalmával.