Családra, énidőre készül a nyugdíjba vonult ápolási igazgató, Szabó Bakos Zoltánné Erzsébet

Szabó Bakos Zoltánné Erzsébetet személyisége, varázsa, női látásmódja és szakértelme teszi felejthetetlenné Fejér megye – és az ország – egészségügyi élvonalában. Az ápolási igazgatónő most olyan döntést hozott, amellyel egy korszak lezárul – a kórház és az ő személyes életében egyaránt.

„Amikor meghoztam a döntést, nehéz volt azt tudomásul venni, hogy a csapatot el kell hagynom, amely mögöttem áll.”

Negyvenhét év után első munkahelyéről, a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórházból vonult nyugdíjba. Mi, vagy ki volt az, ami, aki ötven évvel ezelőtt erre a pályára hívta?

– Nagyon dolgos szülők gyermekeként láttam meg a napvilágot Móron. A szomszéd utcában lakott egy szülésznő, Ercsi néni, aki többször bejött hozzánk, és gyakran mesélt a szakmájáról, arról, hogy éppen dolgozni indul, s hogy mennyi kisbaba született – amit én érdeklődve figyeltem, ahogyan azt is, micsoda tisztelettel fordult hozzá mindenki. Már akkor elhatároztam, hogy szülésznő szeretnék lenni. Az általános iskolát Móron végeztem, majd a fehérvári József Attila Gimnáziumba jártam. Ez volt az egészségügyi szakközépiskola akkor, amely heti két nap gyakorlattal járt a kórházban. Dolgoztunk a betegosztályokon, átélve a kisnővéri feladatokat. Nagyon jó út volt ez. Nyáron pedig összefüggő hathetes gyakorlatunk volt, ám én ezt követően is dolgoztam segédápolóként a móri belgyógyászaton. Az volt az elvem, hogy minél jobban megismerem az alapápolást, annál jobb ápoló vagy egészségügyi szakdolgozó válhat belőlem. A móri kórházban azonban nem volt hely, így megpecsételődött a sorsom, ugyanis a Fejér megyei kórházba jöttem. Megkaptam az általános ápolói helyet, majd szülésznővé váltam. A kórház számos fejlesztésének részese lehettem, így például a szülészetek létrehozásánál is ott voltam. A mostani volt tehát a harmadik szülészeti fejlesztés, melynek szemtanúja voltam, s elmondhatom, hogy ez a legcsodálatosabb! Aztán amikor szülésznőként dolgoztam, húztam a strigulákat az öltözőszekrény ajtaján, hogy hány kisbabát segítettem világra. Ez a folyamat azonban megszakadt, mert kiemeltek. Elindultam a vezetővé válás lépcsőjén: osztályos főnővéri helyettes, intézetvezető főnővérhelyettes, ápolásiigazgató-helyettes, majd humán igazgató, végül ápolási igazgató lettem.

Munkásságát figyelve mindig azt tapasztaltam, hogy a saját és mások képzését is fontos feladatként élte meg.

– Pályám kezdetén, amikor szülésznő lettem, megszűntek a járási szülőotthonok, és az összes szülés Fejér megyéből ide, a fehérvári kórházba jött – bizony évi 3300 szülésünk is volt azokban az időkben. Nagyon kemény, de szép munka volt! Mindig nagy öröm volt a találkozás később a kismamákkal vagy a már gyógyult betegekkel, akik emlékeztek rám. Már pályám elején is azt vallottam, hogy az örök, élethosszig tartó tanulás visz előrébb. Ezt tartottam szem előtt a magam számára, és ezt kértem a kollégáimtól is. Persze ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson – s erről ne feledkezzünk meg –, kellett a családi háttér! Ha ez nincs, ezt nem tudom végigcsinálni. Nagyon jó férjem van, gépészmérnök volt a Videotonban, mellette elmehettem sokszor egy hétre is iskolába, elmehettem nyugodtan vizsgaidőszakban, mert tudtam, hogy a gyerekek jó kézben vannak. Következetes voltam a gyerekeimmel, de a mintát is látták: anya tanul, és ugyanezt kérem tőlük is. Mindannyiuktól elvártam a kemény, kitartó munkát, tanulást, a diplomát, s hogy ők is a munkájukkal jussanak előrébb. Nagy öröm számomra továbbá a kórház fejlődésének végigkísérése, új szakmák létesítése, új szakemberek idetelepítése – főorvosi, szakdolgozói, főnővéri szinten egyaránt. Persze mindig a beteg volt a legfontosabb számomra! Ahhoz azonban, hogy hogyan látjuk el őket, olyan háttér kell – mind a tárgyi, mind a személyi feltételben –, amely biztosítja a betegeknek a magas szintű ápolást, gyógyítást és azt az infrastruktúrát, környezetet, amiben ők megfelelően gyógyulhatnak.

Negyvenhét év után most mégis minden megváltozik. Sőt, ahogyan fogalmazott: van az ötven év is, ha az éjszakázásokat is belevesszük. Temérdek munka után vonul nyugdíjba. Lehet ezt egyik napról a másikra tenni?

– Ez volt a nagy dilemma, amikor ezt a döntést meghoztam: hogy mi lesz velem? Mindenki azt mondja, erre készülni kell. Én nem készültem, egyszerűen csak tudtam, hogy ez az idő el fog jönni. Nem állítottam fel célokat, mit fogok tenni. Az élet folytatódik tovább. Viszem tovább a Betegápolásért Alapítvány elnöki feladatait, amely szintén napi elfoglaltság. S viszem tovább a Magyar Szakdolgozói Kamara Országos szervezetében a bizottság elnöki tisztségét is. Ez egy választott funkció, még három évig szól, ez nagyon jó levezetés és a tagok képviselete lesz. Eldöntöttem magamban, hogy szeretnék jó érzéseket magam mögött hagyva távozni. Sok vezetőben láttam ugyanis a sértettséget, amikor távoztak. Én ezt nem szeretném, jönni szeretnék még, minden rendezvényen ott lenni, ha hívnak, sőt segíteni akár a megszervezésükben is. Részese szeretnék lenni a kórház életének továbbra is. A kórház történetét úgyis meg kell írni egy következő kötetben, ez egy fontos célkitűzésünk. Nagyon fontos számomra ugyanis az elődök tisztelete, megbecsülése. A fiókokat elkezdtem kicsit már üríteni, nézegetni: sok cédé, fénykép került a kezembe, amelyeket dossziéba gyűjtök, hogy fel tudjuk őket használni a kötethez. Nagyon sok rendezvényt szerveztünk, mert fontos volt, hogy ne csak munka legyen, hanem azon túl is találkozzunk. A nővérbál például már annyira hiányzik! Az egy csodálatos érzés, amikor több száz nővér, feledve a napi gondokat, táncol, énekel, együtt van a csapatával! Tavaly elmaradt, a Covid miatt idén is, de már nagyon várjuk, hogy kicsit a mindennapokon túl is összejöjjünk.

Talán sorra kerülhetnek azok a bizonyos hobbik is, amelyekre eddig csak gondolt…

– Nos igen, bár nekem elsősorban a munkám volt a hobbim. Természetesen szeretnék sokat lenni az unokákkal, s végre ott lenni a férjem mellett… Eddig mindenki ment a saját maga útján. Olvasni is szeretnék – az olvasmányok is sorban állnak. Jó lesz majd kiülni a gárdonyi nyaraló teraszára, azt imádom. S azt beszéltük, hogy még annyi minden van Magyarországon, amit nem láttunk… S igazából egy kis „énidőre” vágyom… Abból volt a legkevesebb az elmúlt ötven évben. Elmenni egy kicsit sportolni, sétálni. Emlékszem, mindig megvettem a fitneszbérletet, és ott maradt a táskámban. Volt olyan, hogy fél évig hordtam az edzőtáskát a kocsimban, és nem tudtam elővenni.

Mégis azzal, hogy nyugdíjba vonul, egy korszak lezárul.

– Amikor meghoztam a döntést, nehéz volt azt tudomásul venni, hogy a csapatot el kell hagynom, amely mögöttem áll. Büszke vagyok ugyanis a kollégáimra, megtiszteltetés volt velük dolgozni. Az emberben az évek alatt kialakult egy érzés a maga nehézségeivel, eredményeivel együtt: az, hogy jó „szentgyörgyösnek” lenni. Én magam akartam a főnővéreknek elmondani, hogy megyek, azt akartam, hogy tőlem hallják első kézből, ne az utcán, egymástól. Megdöbbentek, felállva tapsoltak, amikor elmondtam, s ez nagyon meghatott. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy november 30-án, amikor kiléptem az igazgatói irodából, nyolcvankét ember áll az ajtótól az autómig, méterenként, s mindenki kezében egy szál rózsa lesz. Talán bátran kijelenthetem: ennél szebb búcsút elképzelni sem lehet.