2021.03.20. 20:00
A múltban utazó fáradhatatlan kutató – Interjú Schwartz Alajossal
Születtem Magyarországon, 92 éves vagyok – kezdte színes beszámolóját Schwartz Alajos, aki 1929. április 22-én született Móron. Mindenki Lojzi bácsija családfakutató és bélyeggyűjtő is, de elsősorban a sváb hagyományok és nyelv utolsó sziklaszirtjeként áll a mindent egybeolvasztani kész viharos világtengeren.
Schwartz Alajos a Móri Városi Televízió stúdiójában minden héten tarthat egy félórás felolvasást
Fotó: Palocsai Jenő / Fejér Megyei Hírlap
Hogyan lett kutatója és szakértője a sváb nyelvnek és hagyományoknak?
– Már gyerekkoromban is érdeklődő voltam, különösen ebben az irányban. Sokat kérdeztem a nagyszüleimet, többek között arról, honnan jöttek be az őseink. Ők mindig azt felelték nekem, hogy a Fekete-erdőből. Kiderült, hogy van érzékem és főleg szorgalmam a kutatáshoz, és nem is kellett messzire menni, hisz itt vannak a kapucinusok, akik 1690-ben kezdték el vezetni a könyveket, melyekből kiderül sok házasságkötés, temetés vagy éppen születés dátuma. A szerzetesek a rendelkezésemre bocsátották az irattárukat, régi könyveiket, feljegyzéseiket. Engem kivételesen beengednek magukhoz, mert tudják, hogy igazi, megbízható sváb ember vagyok, aki nem lop, így megkapom a kulcsot és kutathatok kedvemre. Azóta megjártam az összes, környéken fellelhető levéltárat a veszprémitől a fehérváriig, s folyamatosan kerestem, kutattam és jegyzeteltem, ami később a megjelent könyvek alapja is lett.
Sok díj, elismerés és kitüntetés tulajdonosa. Melyiket emelné ki, melyik a legfontosabb az ön számára?
– A legfontosabbak, azt hiszem, hogy a könyveim megjelenhettek. Ebben hatalmas szerepe van Zsilvölgyi Angélának. Egyrészt, mert az ő közreműködésének köszönhetően jelenhettek meg a szóban forgó kiadványok, másrészt, mert azóta is hálás vagyok Angélának, hogy az érdeklődésemet és a kis eszemet ebbe az irányba fordította. De idetartozik az is, hogy a Móri Városi Televízió stúdiójában minden héten tarthatok egy félórás felolvasást egy magam által megválasztott témában. Akár Mór története, akár a helyi szokások vagy éppen a móri bor a téma, úgy tudom, hogy a móriak szeretettel nézik és várják azokat az alkalmakat, amikor engem besuszterolnak a napi műsorba.
Azt szokták mondani a német ajkúakra itt, Magyarországon, hogy svábok, de közöttük is vannak különböző csoportok. Hogyan kell ezt elképzelni?
– A svábok egy jelentős része a Rajna vidékéről érkezett Magyarország területére, míg egy másik nagy csoport Alsó-Ausztriából. Ehhez hozzájön még, hogy a pusztavámi svábok fele evangélikus volt, a másik fele pedig katolikus vallású, míg a móriak kizárólag katolikusok voltak. Más a népviseletünk, más a kiejtésünk, de ettől függetlenül van köztünk összetartás. Persze volt köztünk elvétve pár zsidó is. Mór történetét kutatva saját gyűjteményem is lett. A régi iratok jelentős részét a Lamberg-kastélyból mentettem ki, ahol az oroszok nagytakarítást végeztek, hogy finoman fejezzem ki magamat. Míg mások ruhákat és más értékeket mentettek a pusztításból, én könyveket és dokumentumokat. Így történhetett, hogy később átadhattam gróf Szécsen Alice-nak azt az imakönyvet, ami valaha a nagymamáé, Esterházy Alice-é volt. De talán a legnagyobb horderejű móri történet az, hogy a svábok természete közrejátszott a híres móri csatavesztéshez. A történelemkönyvekben az áll, hogy a felderítés, a fegyverek hiánya, illetve a fegyelmezetlenség volt a vereség oka, de ez nem igaz. A horvát határról hozták vissza azt a hadosztályt, amelyet Móron szállásoltak el. A helyi gazdáknak kötelességük volt etetni és persze itatni őket, és hát a svábok kitettek magukért. A nagymamám mesélte nekem, akinek a szülei szemtanúi voltak a móri csatának, hogy a magyar huszárok részegen indultak a csatába.
Mennyire jellemző a hagyomány szeretete és ismerete a mai móri és Mór környéki sváb fiatalokra?
– Sajnos azt kell mondanom, nem fontos a fiatalok számára ez a fajta identitás, a nyelvet már egyáltalán nem veszik át, így tehát a sváb nyelv kihal velünk, és bár még van egy-két pedagógus, akinek még szívügye a dolog, de a nagy többség már lemondott a sváb nyelvről. Ahogy az ezerjó bor kimegy a divatból, átadva a helyet a nagy világfajtáknak, ugyanúgy eltűnik a sváb nyelv is ebben a telefonszorongató korban. Pedig nekem még mind a két nagymamám csak annyit tudott mondani magyar nyelven, hogy: „Jó napot!” Ezenkívül semmit. A német nyelv eltűnése még a 20. század első negyedében elkezdődött. A trianoni eseményeket követően az akkori magyar vezetők elhatározták, hogy valahogy ellensúlyozni kell azt a nagy lakosságvesztést, amit a békediktátum okozott, ezért úgy döntöttek, hogy az új, csonka Magyarország területén élő nemzetiségeket tűzzel-vassal el kell magyarosítani. Mindenki szégyellte vagy eltitkolta a saját biztonsága érdekében a sváb múltját. S ez fokozódott, amikor elvették a sváboktól a házat, a szőlőt, pincét, bármit, ami másoknak megtetszett, mert akkoriban úgy tartották, hogy a svábok fasiszták, akik megérdemlik ezt. Ebbe halt bele az édesapám is, mert tőle is mindent elvettek. Aztán jött a kitelepítés, amikor egy kis batyuval a kézben indulhattak el azok, akik német anyanyelvűnek vallották magukat, pedig a nemzetközi szerződések ezt máshogy írták elő. Jóvátétel gyanánt néhány kárpótlási jegyet kaptunk, de hivatalos bocsánatkérést azt nem, márpedig mit ér pár papírdarab, amikor elvették mindenünket, kigúnyoltak és leköpködtek bennünket? Olyan jó lett volna, ha legalább annyit mondott volna egy vezető nyilvánosan, hogy „kár volt ezeket a szorgalmas svábokat kitelepíteni”!
A svábok pedig újrakezdtek mindent a híres szorgalommal?
– Igen. Van is egy kifejezés: az önpusztító szorgalom, és ez jellemzi leginkább a svábokat. Fehérvárcsurgó határában van egy kis szőlőnk, de mi úgy mondtuk, hogy a birtokunk. Egy kis nadrágszíjparcella, de amikor volt egy kis szabadidőnk, akkor a feleségemmel beültünk a Trabantba és lementünk oda. Persze előtte korán keltünk, megetettük, megitattuk az állatokat, és amikor már tíz óra körül járt, lementünk a birtokra, hogy tudjunk dolgozni még azelőtt, hogy nagy lenne a hőség. Elkezdtük a kapálást kintről, az országút felől, és ahogy haladtunk befelé, egyszer csak horkolásra lettünk figyelmesek a szőlő közepe táján. Kiderült, hogy a szomszédom, egy igazi magyar úr horkol az egyik fa árnyékában már délelőtt tízkor, ahelyett hogy dolgozott volna. A svábok időben keltek, dolgoztak, közteseket vetettek, vagyis minden szőlősor közé vetettek magot, hogy ne legyen kihasználatlan földterület. Legtöbbször babot szoktak ültetni, ezért is nevezték őket poncichtereknek, babtermesztőknek.
Van-e valaki, akit sikerült erre a nagy szenvedélyre beoltani akár az ismeretségi körből, akár a családból?
– Sajnos egyáltalán nem sikerült. Sem arra, hogy részt vegyen a kutatásban, sem arra, hogy később folytassa, amit én elkezdtem. Ezt nem is lehet csak úgy átvenni, ezt szeretni is kell. Két fiam van, emellett vannak fiú és lány unokáim is, de sajnos egyáltalán nem érdekli őket a kutatásom, és talán nem is tartják túlságosan sokra. Egyetlenegy unokám van, aki érdeklődik a régi dolgok iránt, de ez nem jelenti azt, hogy továbbviszi, amit elkezdtem.
Schwartz Alajos
helytörténeti és családfakutató, bélyeggyűjtő, valamint a sváb nyelv és hagyomány őrzője
1998 Pro Urbe díszoklevél és emlékérem
2006 Ehrennadel Für Das Moorer Ungarndeutschtum
2009 Wekerle Sándor-díj
2011 Ehrennadel Für Das Ungarndeutschtum Im Komitat Weissenburg
2014 A móri sváb hagyomány emlékkönyve című műve bekerült a Móri Települési Értéktárba
2016 A Móri Települési Értéktár Bizottság díszoklevele
2016 A magyarországi Mária Rádió oklevele
2020 Magyar Arany Érdemkereszt; Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes adta át augusztus 20-án a karmelita kolostorban