Makádi Péter a földgolyó legjobb csapatánál dolgozik

– Fehérváron születtem 1991-ben, fociztam már gyerekként, először a Vidiben elég rövid ideig, aztán a Junior FC-ben voltam igazolt. Kamaszként alább­hagyott a lendület, majd később újrakezdtem, felnőttként négy kontinensen játszottam, a Bahamákon, ahol fotósként dolgoztam, Dél-Afrikában – bár ott csak a háromhetes nyaralás idején négy meccset egy alacsony bajnokságban –, aztán Izraelben négy évet. A Szentföldön fotóztam divatcégeknek, a légierőnél diplomáciai látogatásokat, de katonáskodtam is, voltam kiképzésen több bázison, őrséget adtam, volt feladatom rakétaszállítmányokon, később programozást tanultam. Fociztam a légierő csapatában, valamint a külföldről érkezők együttesében, az Inter Aliyah nevű csapatban, legutóbb Angliában, szintén nagyon alacsony osztályban. Most itthon, a BLSZ legalsó vonalában kergetem a labdát, a 4. ligában vagyok igazolt sportoló. Emellett versenyhorgász voltam középiskolás koromban, majd a 20-as éveim elején futni kezdtem, maratonikat teljesítettem, idén a Manchester-maratonira, olimpiai triatlonra, illetve fél ironmanre készülök. A Manchester-maratonit az angol–magyar vb-selejtező előtt rendezik három nappal, tehát az időzítés is lényegében tökéletes. Már országúti kerékpározom is, és ehhez a kettőhöz csapódik idén az úszás, így bővül triatlonra.

Péter lételeme a sport, nem tudja elképzelni nélküle az életét. Anno apukája vitte ki a meccsekre, főleg a második félidőre, mert akkor már kinyitották a kapukat. 1995-ben volt az 1985-ös UEFA-menetelés 10 éves gálameccse a magyar válogatott ellen. A lefújás után odaszaladtak a játékosokhoz és Puskás Ferenchez, aki megtisztelte az eseményt. Akkoriban egy, a nagymamája által kötött piros-kék sálban járt meccsre.

Első kedvence még Julinho volt, a Vidi brazil középpályása, aki ugyan nem sok időt töltött a Sóstói Stadionban, mégis gyorsan sokak kedvence lett.

– Emlékszem, hogy egyszer pacsit kaptam tőle meccs után, és egész nap nem akartam utána kezet mosni. Az én generációmnak gyerekkorban nem sok magyar játékospéldakép akadt, így Steven Gerrard lett a kedvencem, már a kétezres évek elején. Az elmúlt évtized Videotonjából Szolnoki, Juhász, Vinícius, Nikolics, Nego, Stopira, Nikolov, tehát a szerethető, melós figurák voltak a kedvenceim. Többségükhöz személyes kapcsolat is köt valamennyire, ehhez hozzájárul, hogy a G-Pont nevű csoport tagjaival igyekszünk a lehető legtöbb idegenbeli meccsen ott lenni Európában. Athénban 2018 nyarán, a Mol Fehérvár FC görögországi BL-playoffmeccsén például 13-an voltunk ott a brigádból. A másik kedvenc csapatomban, a mostani Liverpoolban nehéz egyetlen ikont találni, hiszen csapatként nagyok. Mikor a bálvány, Steven Gerrard visszavonult, sírtam a tévé előtt. Jelenleg Fabinho a kedvencem a keretből.

Tizenöt éve lett fotós, az unokatestvére adta meg Takács József – akit szurkolói berkekben Fehérváron mindenki csak Takiként ismer – számát, aki szárnyai alá vette a fiatal, a fényképezés iránt roppantul érdeklődő tinédzser drukkert.

– Ő vitt le a pálya mellé Videoton-meccseken, és tanított fényképezni. A segítsége nélkül valószínűleg soha nem lettem volna profi futballfotós. Később általa kerültem Felcsútra gyakornokként, aztán bízott rám más feladatokat is. Mondhatni, nemcsak tanított, kicsit nevelt is. Szöllősi György is végig bízott bennem, bár sokszor sok türelem kellett hozzám, mert fiatal voltam és gyakorlatlan. Négy évvel a kezdés után, 2010-ben, alig 19 évesen vezető képszerkesztő lettem a Videotonnál, ahol aztán belülről élhettem át, mikor valóra vált minden fehérvári álma, és bajnok lett a csapatom, a piros-kék együttes. Az Újpest fotósával, Réti Zsolttal később találkoztam, rengeteget köszönhetek neki is. Tanácsokat ad, néha technikai segítséget – vagy gépet egy-egy nagy meccsre –, barátom lett az évek alatt. A Liverpool budapesti meccseit is együtt fotóztuk a közelmúltban.

A fotózásból elmondása szerint megfelelő nívón nem lehet élni, ezért programozóként dolgozik:

– A számítógépek mindig érdekeltek, 12 évesen, 2003-ban már 3D-s animációkat programoztam. Később a fotózás volt, amit szívből csináltam, 2017-ben mentem el egy felfrissítő komputeres kurzusra, visszatértem a programozáshoz, nyolc év fotózás után. Ennek főleg anyagi okai vannak, a fényképezéssel megkereshetőnél lényegesen komolyabb az itteni jövedelem, ezért került mellékvágányra a fotózás, de soha nem tűnik el az életemből.

Két éve, 2019-ben költözött Liverpoolba, előzőleg már fotózott két európai kupadöntőjükön. 2016-ban Bázelben, az El-fináléban és 2018-ban Kijevben, a BL-ben:

– A két évvel ezelőtti, megnyert madridi döntőre már Liverpoolból utaztam, hihetetlen volt, hogy a spanyol főváros vörösbe borult a finálét megelőző és azt követő időszakban. A döntőről az egyik felvételemet kitette a Liverpool FC a közösségi oldalára, korábban csak más platformokon használták a képeimet. Ezt a fotót azóta 17 millió felhasználó nyitotta meg. Meghatározó volt a 2016-os svájci döntő is, 70 ezer liverpooli utazott oda. A stadion kapacitása ennek a fele, elképesztő volt a döntő napja, vörös tengerré változott Bázel belvárosa. Később véletlenül találkoztam John Arne Riisével egy óceánjáró hajón, amelyen fotósként dolgoztam. Nagy eseményeken a publikumtól elzárt területen előfordul, hogy az ember mellett elsétál Luís Figo vagy Ian Rush, de ott nincs idő kizökkenni. Ha csak ámuldozom, a mellettem levő fotós képe kerül az újságba. Többször előfordult, hogy munka után leültem, gondolkodtam, kik jöttek-mentek körülöttem egész nap. A fotós és a rajongó személyiséget teljesen szét kell választani, ez sokszor nehéz, főleg, amikor a Vidi nagy és fontos mérkőzést játszik. A kedvenc képemet Gyurcsó Ádám válogatottbeli debütálásán készítettem Prágában, a cseh–magyaron. Bejött a végén, és berúgta a győztes gólt a BL-győztes Cech mellett. Nekem pedig sikerült elkapnom a pillanatot. A másik a Panathinaikósz U17-es gólöröme, ezzel a képpel 11 éve elnyertem egy díjat a fotós-világszövetségtől Vietnámban.

Az angliai vörösöknek a 2000-es évek eleje óta drukkol, a 2005-ös, Milan elleni, a sírból visszahozott és végül megnyert döntőt már végigszurkolta.

– A kis Videoton tévémen lehalkítva, titokban néztem a meccset, mert rossz jegyeim miatt eltiltottak a derbitől. Vezetett a Milan, a félidőben, 3-0-nál kikapcsoltam és ágyba mentem. Aztán valami belső érzés miatt felkeltem, bekapcsoltam a készüléket, és a Liverpool egyenlítő gólja után már hamis angollal mondogattam a szavakat a dalokból, amelyeket 30 ezer liverpooli énekelt megállás nélkül, háromgólos hátrányban is. A brazil Vasco da Gamának is drukkolok, tag is vagyok náluk. Az egyik legjobb barátom riói, és már az ultrák között is több barátom van, a „Vártam, hogy végre újra lássam” Videoton-dal alapját és dallamát először ők énekelték, így a fehérvári drukkerek videói körbejárnak az ottani ultrák között. Nagy álmom eljutni otthonukba, a Sao Januario Stadionba. Több csapattal szimpatizálok, de szurkolásnak nem nevezném. Képben vagyok a spanyol harmadosztályú Real Murciával, kedvelem a skót Glasgow Rangerst is, ahova szintén ezer baráti szál köt.

Azt mondja, fotósként, belsősként a Poolhoz odakerülni gyakorlatilag lehetetlen. Két fotósuk van, az egyikük 30 éve ott dolgozik, a másik pedig az ő fia.

– Viszont szerződtek egy képügynökséggel, amellyel hosszú ideje rendkívül bizalmas a viszony, a munkatársak a csapat edzéseire is bejárhatnak fotózni. Én nekik dolgoztam néhányszor, de direktben a klubnak nem. A közelmúltban ugyan kaptam egy ajánlatot programozói állásra. Ha pár évvel korábban érkezik, gondolkodás nélkül elfogadtam volna. Most viszont már szeretnék letelepedni itthon, és megállapodni. Tavaly májusban jöttem haza, a pandémia miatt angol munkaadóm teljes, határozatlan idejű távmunkát ajánlott, emiatt azonnal hazaköltöztem. Adatfeldolgozó rendszereket tervezek és építek különböző sportfogadással, lottóval foglalkozó applikációk számára. Emellett másodállásban egy magyar cégnek dolgozom, illetve egy dublini nyelviskola szoftverén is, van feladatom. Közben gyűjtöm a Vidi relikviáit, szinte naponta bővítem a kollekciót. Több régi mezem van, köztük még a legendás, 1976-os Vidiből is, illetve Májer Lajos meze, amelyet 1981-ben a Rapid Wien ellen hordott. A barátaimmal együtt én is sok dolgot ajánlottam fel Tauser Zoli barátomnak, aki a Vidi-múzeumot gondozza, sok energiát fektetek abba, hogy külföldön is fehérvári relikviákat keressek. Remek történelme van szeretett egyesületemnek. Más tárgyak nem érdekelnek, csak a Videotonnal kapcsolatosak. Egyetlen más mezem van csupán, Steven Gerrard 2005-ös dressze, amelyet nekem dedikált.