Alezredesként is segíti a művelődést Szabó Miklós

Miklós azonban foglalkozását tekintve katona, több mint harminc éve dolgozik a honvédségnél az informatika területén. Ma már alezredes, ő vezeti a Magyar Honvédség 43. Híradó- és Vezetéstámogató Ezred Összhaderőnemi Informatikai Főközpontját, s a legidősebbek közé tartozik. Furcsa azonban egyenruhában látni, mert civilben rendszeresen hobbijának, a színészetnek hódol a Szabad Színház társulatában, ezért sokszor előadások, utcaszínházi produkciók szereplőjeként tűnt, tűnik föl.

A honvédségi munka és a színészet szépen kiegészíti egymást, a Szabad Színház is bekapcsolódott a honvédség kulturális életébe

Mit gondol, melyik arcát ismerik többen?

– Volt annak idején egy Élőképes Krónikánk, amellyel végigjártuk és -kiabáltuk a belvárost. Ebben nagyon sokan láttak, és többen úgy hívtak: „A nagy hangú”. De más előadások, utcai szereplések miatt is emlékeznek rám így, színészként. Katonaruhában csak akkor látnak, ha valamiért így kell bejönnöm a városba. A honvédségnél pedig egyre többen ismerik a színész jelenemet, múltamat.

Hogy került annak idején erre a pályára?

– Informatikusként végeztem 1985-ben az egykori Kandó Kálmán Főiskolán, és mások javaslatára jelentkeztem végül egy év múlva a honvédséghez. Ekkor már tagja voltam a Szabad Színház elődjének, a Videoton Színpadnak, és a színészetet sem hagytam azért abba. A honvédségnél informatikus lettem, még régi orosz technikával kezdtünk el dolgozni, azóta pedig folyamatosan követjük a rohamos fejlődést az eszközök terén. Szerencsésnek tartom magam, hogy ennek a részese lehetek. Műszakvezetőként kezdtem, majd alosztályvezető lettem, s 2004-től töltöm be a parancsnoki tisztséget.

A díjat lényegében a katonák művelődésének szervezéséért, a kultúra és a hagyományok ápolásáért kapta. Ez hogyan jön az informatika mellé?

– A korábbi parancsnokom, ismerve a színpadi tapasztalataimat, megkért egyszer arra, hogy állítsunk össze egy másfajta, rendhagyóbb nőnapi műsort. Végül, egy ötletet alapul véve, több férfi kollégámmal A hattyúk tavából táncoltunk el egy részletet, ami óriási sikert aratott. Ezután már ünnepségekre is készültünk: például március 15-ére, október 23-ára, majd a Szabad Színház is bekapcsolódott a honvédség kulturális életébe (Miklós felesége a társulat művészeti vezetője, Nagy Judit, akivel egy nagy családként tartják össze a többgenerációs színkört – a szerk.). Játszottuk például a Svejk unokája és A három Erdődi című darabokat. Utóbbit tavalyelőtt, és a kortárs szerző, Urbán Péter drámájának döbbenetes hatása volt.

Hogyan fér meg egymás mellett ez a két, igencsak eltérő terület, foglalkozás? Időben korlátozza-e a honvédségi munka a színészetet?

– A munkám során szükségem volt támogatásra, de ezt a korábbi parancsnokomtól meg is kaptam. Benda László ezredes azt mondta: nagyon fontos az állomány számára, hogy a saját munkatársukon keresztül kapjanak valamit. A jelenlegi parancsnokom, Vokla János ezredes folytatja ezt a hagyományt, és a díjra ő terjesztett fel. A benti munka olykor nagyon kiszámíthatatlan. Vannak különleges helyzetek, események, amikor azonnal menni kell. Egyébként, az átlagos hétköznapokon 4 órakor lejár a munkaidő, és a hétvégék is szabadok, így ehhez mérten lehet szervezni a többi tevékenységet. Ekkor jut időm a Szabad Színházzal próbálni, fellépni. Elmesélek egy emlékezetes esetet is példaképpen arra, amikor hirtelen kellett menni: volt egy nagyon komoly előadásunk Világtalanok címmel A Szabadművelődés Házában. A bemutatónkra eljött az író, Kiss Csaba. Mire véget ért a darab, tizennyolc nem fogadott hívásom volt a honvédség központjától. Miután meghajoltunk, visszahívtam őket, és azt mondták: azonnal vonuljak be, ugyanis akkor történt meg a vörösiszap-katasztrófa. Kiss Csabával éppenhogy csak kezet tudtam fogni.

A díj meglepetésként érte?

– Volt erről szó, mert a parancsnokom már tavaly ősszel említette, hogy felterjesztett egy kulturális díjra. Azt viszont nem tudtam, hogy melyikre. A kultúra napja után azt gondoltam, hogy ebből nem lett semmi. Erre nemrég kaptam egy berendelőt a budapesti ünnepségre, és akkor kiderült, hogy én kapom a kétévente kiosztott Tinódi-díjat. Nagy meglepetés volt, és azért is örülök neki, mert a Sárvári Tinódi Gimnáziumban végeztem. Ez az elismerés nagyon sok mindent megmozgatott bennem a múltam kapcsán, és rendkívül hálás vagyok érte.