Faluvégen van a házuk – A Miatyánk imádság hétköznapi szokás a csákberényi Máhr családnál

Csákberény határában barokkos külsejű, több traktusú parasztház áll, mesebéli részletekkel. Pedig a házikó alig harminc éve még a falu szégyenének számított düledező falaival, a hastokból hevenyészett ajtajával, disznóölések zajlottak benne. Bolondnak nézték, amikor 1991-ben megvette, mondja a családfő, Máhr Ferenc. Rusztikus külsejű férfi, lassan, megfontoltan beszél, mély tüzű tekintete elszántságot, ősi erőt és nagy érzelmeket tükröz. Kokas Ignáctól tanult festészetet, Melocco Miklóstól szobrászatot, négy méter magas Jézus-szobrát két darab, egyenként öttonnás kőből faragta meg Pilisszántóra. „Egymást faragtuk…”, mormolja csöndes büszkeséggel. Felesége határozottan is kifejezi büszkeségét, „szikrázó tehetség”, mondja férjére, s mindig előbb róla szól, csak aztán magáról.

Ez az izgalmas, szép, érett nő ugyancsak kemény egyéniség, kezében sokféle tehetség, szívében bátorság. „Le ne írd a nevem, azt senki nem tudja”, mondja, szépséges cserepein is a beceneve áll: Cicus. Elég az. A hajdani istállóból Ferenc csinált fazekasműhelyt neki, amikor pedig éppen nem is korongolt. Várt, mást csinált. „Krízishelyzetben” fogott neki újra, ő állítja lelke háborgásáról. Kinél nincs ilyen? Cicus kerámiái a népi edények üzenetét hordozzák, ám a magáéit is, újragondolt színekkel és mintákkal, a saját egyéniségének hozzáadott értékével. A tradicionális csákvári köcsögöt is készíti, hogy is hagyhatná el Nagy-Magyarország egyik legnevesebb fazekasközpontjának örökül hagyott formáit? De a pirosak, türkizek a sütőtálakon, a finom virágminták a bögréken, teáskancsókon, csészéken és az asztali étkészleteken Cicus-béli egyediségek.

Az udvar a májusi tobzódásban zöldell, a rögtönzött képtárban Ferenc festményei sorakoznak, sziklakert, virágok, a házegyüttes szellemes megoldásai kettejük kézügyességéről, alkotókészségéről árulkodik. Ha nem volt pénzük, még inkább szárnyalt a fantáziájuk!

Öreg szuszék, láda, szekrény, lóca kapott méltó helyet, s a tégla, a raklap, a vén deszkák náluk új értelmet nyernek. Mivel Cicus műhelye-boltja foglalta el az első istállót, hátul a falusi portához dukáló másik istállóban lakik Vulkán, a ló, s Matyi, a csacsi, a füvön a kicsi kocsi. Ferenc és Cicus negyvenévesen találkoztak, fél élettel a hátuk mögött, Cicus felnőtt lányai önállóak már, Ferenc felnőtt fia azonban velük él, a szükséges családi óvó környezetben.

„Jól állok Istennel, a természettel…” , néz bele félmosollyal Ferenc a kéklő egű májusba. S regény következik. Nagyapja kanász volt a faluban, mint egy állatorvos, mindent tudott. Édesapja szerzetesi fogadalmat tett, ám a rendek feloszlatásakor a fővárosba vitte a sorsa, a János kórházban dolgozott. Ott ismerkedett meg a szintén Pestre vetődött kis cselédlánnyal, két hét múlva feleségül vette Isten és ember előtt, s tizenkét év alatt nyolc gyermekük született! Az édesapát majdnem agyonverték az oroszok a háború végén, megrendült az egészsége, szegény, mégis boldog gyermekkorról mesél a másodszülött Ferenc. Csákberénybe költöztek, sokat nevettek, imádkoztak, a Miatyánk ma is gyakori segélykérő és hálaadó fohász itt, a faluszélen.

A szeretett nagyapa halálakor a tizenhárom éves fiú a fájdalmát kifejezendő felszedte a szoba padlóját, megtöltötte vízzel, s gémeskutat fabrikált ágassal, vödörrel. A konyhaszekrény oldalára agyagból formálta meg a nagyapa portréját, híre futott, csodálták a szomszédok. Általános iskola után azonnal dolgozni kezdett az Ikarusban, a móri gimnáziumban tanult esti tagozaton, nem voltak fényes jegyei, különösen a fizika nem ment. Aztán lerajzolta a részeges fizikatanárát a mámoros állapotában, az meglátta, s elismerőleg bólogatott: ez bizony ő a papíron. Átengedte a tanítványt.

„Nem érdekelt a gyár, s a kommunizmus”, fonja tovább a szót Ferenc. „Elmentem pásztornak, a fafaragás a zsebemben volt, s otthon festettem. Aztán elégettem”. A beérő alkotó zsűrizett festői és szobrászi vizsgamunkái egyre ismertebbek lettek. Cicussal egy alkotótáborban találkozott, a szerelem robbant kettejük között, sorsuk összefonódott. „Először átnézett rajtam, mint az üvegen…”, mondja Ferenc, de ez csak a látszat volt csupán.

A Makón született Cicus édesapja kovács volt, a szülők a klasszikus szakmunkásképzőbe íratták lányukat Hódmezővásárhelyen, a majolika gyárban tanulta a korongozást. Táskájában a Néprajzi Lexikonnal érkezett Csákvárra, amikor a csaknem elhalt fazekasságot kívánták újraéleszteni a ’70-es években, a Víz- és Fűtésszerelő KTSZ-ben. Stoppal indultak útnak hárman, megbámulták az alföldi lányok a Vértest. „Te, Margit, mibül vannak ezek a hegyek?”, csodálkozott a tájra, ami azóta sem ereszti. Ezer csalikancsót korongoztak Mórra, a borvidék éledezett. Aztán Cicus elmaradt az agyagtól, ám az alkotás mindig izgatta, s akárhol tette a dolgát, kereste a kenyerét, nevelte a lányait, izgalmas és egyedi dolog került ki a keze alól. A maszek kötődésnél, az autóhuzatokat varró világcég honi kisüzeménél, és most, a patchworktakarók összeállításában. A nagyszobába Cicus rakta össze férje inaskodásával a búbos kemencét – a tapasztás rokon kézművesség.

A népmesei hangulatú konyha falán Ferenc Cicusnak készített első ajándékfestménye, a hatalmas pipacscsokor égő színei rabul ejtik a tekintetet. A tarka fazekasboltban a tűzben született kékek, sárgák, zöldek, szelíd virágok az edények oldalán, s vörös szívek, színes cserépkeresztek – ők sokan. A pandémia miatt nem avathatták fel Csákberényben az igazi nagy gémeskutat, Ferenc új-örök darabját. Nemsokára átadják, csak ne szorítson a járvány. És Pünkösd van. A Miatyánk imádság hétköznapi szokás, ünnepi fohász e házban.