Ludmann Mihály a Vörösmarty Könyvtárban tartott előadást az irredenta szobrokról

A XX. század második felében negatív jelzőként fejekbe sulykolt szót így magyarázta meg Ludmann Mihály művészettörténész: – Jelentős előzményeket követően, 1859-ben jött létre az egységes olasz állam. Sok olasz nemzetiségű polgár rekedt kívül a végleges országhatáron. Ezeket a területeket nem szabadították fel, nem csatolták az új olasz államhoz, számukra nem volt megváltás. A redentura megváltást jelent, a meg nem váltott, az hát az irredenta.

Mint megtudtuk, hazánkban ez a kifejezés Trianon után merült fel, hasonló okokból, főleg mikor olyan események borzolták a kedélyeket, mint amikor megállítottak a rendőrök egy lányt 1924-ben Magyarkanizsán, mert a ruháján magyar trikolór volt, és utóbbit le is foglalták bűnjelként.

Ludmann már három könyvet jegyez önálló szerzőként, valamint fotósként és egy Lechner Ödön összes munkáját bemutató kiadványban is társszerző. Az irredenta szobrok mesterei című kötet a két világháború közötti időszak izgalmas eseményeit tárja elénk.

Állt a XIX. századi Budapesten egy Újépület, amibe a szabadságharc után bezárták a honvéd vezetőket. Később a gyűlölt épületet lebontották és a helyén megnyílt hatalmas terület éppen az előzmények miatt kapta a Szabadság tér nevet. Az új közterületet eklektikus házak koszorúzták és négy szobor díszítette. Magyarország az egyetlen önmagával határos állam, így bármelyik égtáj felé is indulunk, meg nem váltott, magyar területekre érkezünk. Ezt szimbolizálja az a pályázati forrásnak köszönhetően megszületett négy szobor, melyeket irredenta szobroknak nevezünk.

Nemcsak születésük volt különleges, de alkotóik is, hiszen például a Nyugat címűt az a Budapesten született, de Gödöllőn alkotó Sidló Ferenc készítette, aki, sok más között, a székesfehérvári megyeháza előtti Szent István-szobrot is. A nyugati irány lerogyó alakjával szemben Pásztor János honfoglalást, kunokat, székelyeket, Csaba királyt megidéző Kelet szobra áll. Kisfaludi Stróbl Zsigmond Észak című alkotásában egy kedves tót gyermek bújik a másik két alakhoz. Az északi idillt a Szentgyörgyi István által készített női alak figyeli. A Dél figurája kalászokkal áll, mutatva Bácska elvesztett aranyát, a gabonát.

Három évvel a nagy háború után, 1921. január 16-án, 70-80 ezer fős tömeg jelenlétében avatták fel az irredenta szoborcsoportot. És bármennyire hihetetlen, nem csak a magyar művészek tudtak ebben a tematikában nagyot alkotni. A francia szobrász, Émile Guillaume megalkotta A magyar fájdalom szobrát, mely 1932-ben került a térre.

Az irredenta szobrok, túl azon, hogy kiváló alkotások, egy új műfajt is teremtettek, megkezdődött a hősi emlékművek készítésének termékeny korszaka, mely nemcsak azért volt fontos, mert kiváló műremekek születtek, hanem mert a korabeli szobrászoknak gyakorlatilag ez volt az egyetlen bevételi forrása. Mégis, nem meglepő, hogy az örökkévalónak készített alkotások sorsa már a második világháború végén megpecsételődött.

A szerző első könyve, A művészek a háborúban is beszámol arról, hogy nagyjából 60 hősi emlékművet pusztítottak el a háborúban, és az első közöttük a négy irredenta szobor volt. Még 1945 augusztusában jött vissza egy Vas Zoltán nevű pártember, aki Rákosiékkal együtt volt Moszkvában. Őt nevezték ki akkor Budapest főváros vezetőjének, és a férfi a testület határozata és támogatása nélkül határozatot hozott, s egyszer csak augusztusban eltűnt a négy szobor.

A sors fintora, hogy mielőtt megtörtént a szoborrongálás, a Szabadság téren felavatták a szovjet emlékművet, amit néhány hónapig éppen ezek a bizonyos irredenta szobrok vettek körül.

A magyar fájdalom megtörő nőalakja sem járt sokkal jobban, előbb új értelmezést kapott, majd előbb a Palatinus, majd a soproni fürdőhöz került, mint a fürdőző nő szobra.