Szentesi Zöldi László a Videoton focicsapatának legnagyobb sikeréről írt könyvet

Székesfehérváron a sportbarátok álmukból felkeltve is tudják, hogy melyik ellenfelét miként győzte le 1984–1985-ös UEFA-menetelése során a Videoton, s hogy döntőt ért Csuhay József szépítő gólja ott Szarajevóban. Itt mindenki büszke rá, ha ismerheti a hősöket. Önnek viszont a nevében is benne van a származása: szentesi. A Vidi 36 évvel ezelőtti sikere, a fehérváriak büszkesége az ország másik feléből nézve is valóban ennyire jelentős?

– Abszolút, sőt, az én nemzedékemnek ez a legnagyobb futballélménye! Mi lemaradtunk nemcsak az Aranycsapatról, de Albertékről is. Az én korosztályom, az ötven fölöttiek három világbajnokságra emlékeznek, amelyen részt vett a magyar válogatott, mindegyiken leszerepeltünk. Nekünk morzsák jutottak a magyar futball dicsőségéből. A klubfutballban találtuk meg azokat a kapaszkodókat, amelyek életben tartják a futball iránti érdeklődésünket. Ezek sorában a Videoton UEFA-menetelése a legfényesebb csillag. Ezt bizonyítja az is, hogy akárkivel beszélgettem: elkötelezett fradistákkal, Újpest-szurkolókkal, olyanokkal, akik Fehérváron életükben nem jártak, ők is ennek a csodálatos csapatnak a hívei; ennyi évvel később is.

Ön büszke Fradi-szurkoló. Tényleg nagyobb élmény, nagyobb siker volt a Vidi menetelése, mint akár a Ferencváros ’90-es évekbeli vagy a tavalyi BL-szereplése?

– Más volt. Először is, itt tizenegy magyar fiú játszott a csapatban. Ez azóta, ahogy Fehérváron, úgy a Ferencvárosnál is megváltozott. Meg­győződésem, hogy egy klub identitásához az is szükséges, hogy legyen legalább néhány klubikonja. Külföldi példákat mondok: Maldini, aki egész életében a Milanban játszott, vagy Totti, az AS Roma sztárja. Ugyanúgy a Csongrádikra, a Végh Tibikre, a Vadász Imrékre vagy éppen az Ebedli Zoltánokra szükség van! Szereti a szurkoló, hogyha olyanok játszanak a csapatában, akik a szomszédai, a barátai, akiknek a gyerekei abba az óvodába járnak, mint az övéi.

Miért nem figyel erre a mai focivezetés?

– Azért, mert a futball az elmúlt 30–40 évben gyökeresen megváltozott. A pénz felé mozdult el a világ labdarúgása. Meggyőződésem, hogy a magyar futball hanyatlása a labdarúgás professzionálódásával kezdődött. Minél profibb, minél pénzközpontúbb lett a labdarúgás, a magyar futball annál inkább visszaszorult. Az utolsó komoly nagy siker szerintem a ’85-ös UEFA-kupadöntő, ahol még futotta ezeknek a játékosoknak a tehetségéből, a szakmai háttérből egy példátlanul sikeres nemzetközi szereplésre, de már itt is, a Videotonnak vagy szerencséje volt, ha ezt a megközelítést nézzük, vagy pedig, innen is nézhetjük, volt néhány olyan képessége, ami mindig túllendítette az akadályokon a csapatot.

Több különleges meccse volt a Vidi menetelésének. Miért a szarajevói meccs lett a könyve fő témája?

– Azért, mert ez volt az egyetlen mérkőzés a sorozatban, ami többről szólt mint futballról. Talán a Manchester United elleni tizenegyespárbaj rokonítható vele. Itt már nem csak sportértéke van a történteknek, ezért írtam könyvet erről a meccsről. Meggyőződésem, hogy ez a mérkőzés a szerencsefaktorról is szól. Van szerencse vagy nincs szerencse? Ki mellé áll a szerencse? Lehet-e egy csapatnak sorozatban szerencséje? Mint ahogy a Videotonnak állítólag szerencséje volt… Vagy éppen ellenkezőleg, a szerencse az mások hibáinak, gyengeségeinek a kiaknázása, úgy a sportban, mint ahogy az életben? Vagy egy másik fajta magyarázat, hogy adott volt az edző, Kovács Ferenc által brutálisan felkészített, erőtől duzzadó csapat, amelyik végigfutballozta a nyarat sikeresen, és már évek óta együtt játszott, és ez a csapat az utolsó negyedórában mindig felülkerekedett az ellenfelein, vagy éppen az elején meglepte őket, mint Párizsban vagy a Partizan ellen. Úgy érzem, hogy a legnagyobb dráma az összes közül a szarajevói Grbavicában történt, ahol két perc választotta el a nem különben kitűnő Željezničart attól, hogy történetének legnagyobb sikerét elérve bejusson a döntőbe, és játsszon a Real Madriddal. De akkor jött Csuhay.

Hol nézte a szarajevói meccset?

– A debreceni református kollégium tanulószobájában, ahol amolyan rabként senyvedtünk, és alig vártuk az esti meccset. Arra is emlékszem, hogy nagyon szomorúan üldögéltünk, elkönyveltük, hogy kiesett a Videoton. Emlékszem, hogy a 88. percben, amikor valami megmagyarázhatatlan módon becsúszott a labda a kapufa mellett, akkor percekig ordítva, egymás nyakában táncoltunk, szerintem a csillárt is lefejeltem. Amikor Csuhay Józseffel beszélgettem erről a gólról, ő elmondta nekem, hogy 36 éve ugyanezeket a történeteket hallgatja. Csuhay szarajevói gólja egy olyan gól volt, amire mindenki emlékszik. Emlékszik arra, hogy hol volt akkor, és mit csinált. A szüleim korosztályának a Kennedy-gyilkosság volt ilyen, nekünk Csuhay gólja, a fiatalabbaknak 2001. szeptember 11.

A Lövés Szarajevóban címről eszünkbe juthat Gavrilo Princip 1914-es merénylete, de talán a ’90-es évek délszláv háborúja is bevillanhat. Lehet-e egymáshoz köze a háború kirobbanásának és focinak, vagy ez nagyon vad feltételezés?

– Nem vad feltételezés, hiszen a délszláv háború de facto úgy kezdődött, hogy horvát és szerb focihuligánok csaptak össze egy bajnoki mérkőzésen. A kérdésre talán jó válasz az, amit az egyik boszniai szerb színész mondott: hogyha a Željezničar továbbjutott volna a Videoton ellen, akkor nem lett volna délszláv háború. Mondjuk ez szerintem hülyeség. Nyilván nincs összefüggés, de egyvalami biztos, valami megtört ott, akkor Szarajevóban. Mehmed Baždarević – aki talán a mérkőzés legjobbja volt jugoszláv részről – mondta azt, hogy olyan csend szakadt a stadionra Csuhay gólja után, olyan gyász, mint néhány évvel korábban Josip Broz Tito halálakor. Itt valami történt. Még egy dolog: a Željezničarnak ezzel a meccsel kezdődött a vesszőfutása. Elmondták Szarajevóban nekem, hogy egy hatalmas szponzori szerződéstől estek el a jugoszlávok azzal, hogy nem jutottak be a döntőbe. Ma meglehetősen szomorú látványt kelt az a stadion, ahol Csuhay a döntő gólt rúgta. Nagyon nehéz helyzetben vannak, valahogy úgy van a klub, ahogy a ’90-es években a mi klubjaink voltak: vadkapitalistáknak és kalandoroknak kitéve. Csak kívánni tudjuk innen, hogy a Željezničar dolgai jöjjenek rendbe!

Nemrég tehát Szarajevóban járt. Mit tapasztalt, megjegyezték odakint Csuhay és a Videoton nevét?

– Gyakorlatilag nincs olyan negyvenen felüli férfi, aki nem ismeri azt a szót, hogy Videoton. Szarajevó futballváros, a város egyik fele FK Sarajevo-, a másik fele Željezničar-szurkoló, de mindenki hallott erről a meccsről, a fiatalok is. Döbbenetes történeteket lehetne sorolni, ezek a könyvben benne vannak. Egyetlen egyet mesélek: 35 évvel a meccs után a Željezničar feltette a teljes mérkőzést a közösségi oldalára, ahol olyan hozzászólások voltak, hogy „a mai napig nem tudok aludni Csuhay gólja miatt”, vagy az, hogy „ugye nem azért tettétek fel a filmet, mert meg akartok ölni bennünket?” Sőt, ami ritkaság, Szarajevóban az összes interjúalanyom tökéletesen ejtette ki a Székesfehérvár szót! Megtanulták egy életre.