1990: új demokrácia született

Ami biztos: az 1987-től már tényekben rögzíthető változás akarata 1990 tavaszán ért el konkrét, dokumentálható végeredményt. Az új, szabadon választott országgyűlés megalakulásával   új demokrácia  kezdte meg életét.

Az 1990-es esztendőt felelőtlenség lenne a nyolcvankilencre történő visszatekintés nélkül elemezni. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az 1989. szeptemberi magyar-osztrák határnyitást (a hazánkban tartózkodó NDK-állampolgárok Ausztrián keresztül az NSZK-ba jutottak - ez jelentette azon bizonyos vasfüggöny lebontását), a döntés hátterében meghúzódó főbb nemzetközi fejleményeket. Értelmezhetővé válnak általuk azok az akkor friss felismerések, amelyek arra indították az állampárttal hónapok óta tárgyaló Ellenzéki Kerekasztal (EKA) résztvevői közül a liberálisokat, az SZDSZ-t és a Fideszt, hogy elálljanak a kemény alkupárbajban megszületett egyezségek ellenjegyzésétől.

Miért tették, tehették ezt? Ha nem is mondhatjuk, hogy feltétlen bizonyossággá, de akkorra már nagy valószínűséggel vélelmezhetővé vált, hogy a Szovjetunió feladni készül (vagy kényszerül) birodalma külső, nyugati zónáját - benne azt a közép-európai régiót, amelyhez Magyarország is tartozott. Ez a belpolitikai erőviszonyokban annak felismerésére vezet(het)ett, hogy a király meztelen , az MSZMP mögött már nem áll a rendszer fenntartását addig elsődlegesen biztosító külső hatalom. (Ami röviden és tömören annyit tesz: az ekkor még hazánkban állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport harckocsijaira, reguláris erőire nem biztos, hogy feltétlen számítani lehetett egy esetleges rendcsinálásban.) Az egyértelmű következmény: a szovjet hatalmi visszavonulás végérvényesen megnyitotta az utat ahhoz, hogy az újdonsült pártok tisztán belpolitikai küzdelemben mérjék össze erejüket a bomlás előrehaladott jeleit mutató MSZMP-vel, esetleges utódpártjával, és nyilván egymással.

Ebben a mozgalmassá váló belpolitikai életben nem kevésbé változott az egyes pártok erőviszonya. Szeptember közepén még Pozsgay Imre vezette az akkori közvélemény-kutatások adatai szerint a népszerűségi listát, de ezt nem tudta már párterővé konvertálni az MSZMP: október 6-7-én kettészakadt. Megalakult a Magyar Szocialista Párt, amelynek folyamatosan birkózni kellett a kádárista múlttól való elszakadással (annak bizonytalanságával), illetve a valóban új pártként történő önmegszerveződéssel is. S itt egy véletlenül sem mellékszál! A hatalmi helyzet előnyeit ugyan egyre inkább elvesztő, szocialistává átsminkelt egykori kádergarnitúra még megőrzött információs monopóliumát és kapcsolatrendszerét ekkor még szó szerint tőkésíteni tudta. Amíg a politikai élet új közszereplői elsődlegesen a hatalmi részesedés újraelosztását jelentő küzdelmekre koncentráltak, a bomló állampárt - kellő információval bíró - kedvezményezettjei az állami tulajdon megkezdődő magánosítása keretében, az előprivatizációs folyamatban lettek a gomba módra szaporodó részvénytársaságok, holdingok, kft.-k tulajdonosai, cégvezetői, igazgatói.

Miként indult 1990 januárja? Érdekesen. A Minisztertanács elnökséget nevezett ki a Magyar Televízió élére. A testület elnöke Nemeskürty István, tagjai Chrudinák Alajos, Czigány György, Dömölki János, Gombár János, Horváth Ádám, Pálffy G. István és Vitray Tamás. Január nyolcadikán az élelmiszerek körében 30-35 százalékos áremeléseket léptettek életbe. Másnap Pozsgay Imre (a Magyar Televíziót felügyelő államminiszter szándékának megfelelően) a TV Híradó és A Hét című politikai műsorok főszerkesztői székében Aczél Endrét Pálffy G. István váltja. Közben a szófiai KGST-csúcsértekezleten Magyarország és néhány más tagállam a szervezet megszüntetését szorgalmazta. Németh Miklós miniszterelnök bejelenti, hogy Magyarország és a Szovjetunió hamarosan megállapodást köt a szovjet csapatok mielőbbi kivonásáról. Aláírják a Suzuki és az Opel gépkocsik hazai gyártását megalapozó szerződéseket. A hónap végén a SZOT felhívására tízezrek tüntetnek a budapesti Kossuth téren a kormány gazdaságpolitikája ellen, amely az életkörülmények romlásával és munkanélküliséggel fenyeget.


Grafika: Lovász Lilla

Az 1990. esztendőbe fordulva az országot már a választási előkészületek láza hevítette. Domináns antikommunista jellege miatt mind erőteljesebbé vált az MDF és az SZDSZ egymás lejáratására irányuló versengése is. A márciusra kitűzött országgyűlési választások előtti három hónapos kampányidőszak eseményei közül kettő érdemel külön említést. Január 5-én kirobban az úgynevezett Duna-gate botrány: nyilvánosságra került hiteles dokumentumok tanúsága szerint a Belügyminisztérium Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége (elsősorban a híres-hírhedt III/III-as ügyosztály) még ekkor is folytatta az ellenzéki pártok, illetve azok prominens személyiségeinek lehallgatását és megfigyelését. A másik eseményre alig két héttel a választások időpontja előtt került sor, így az a pártok propaganda-hadjáratától uralt nyilvánosságban jelentőségénél jóval mérsékeltebb méltatást kapott. Magyarország és a Szovjetunió külügyminiszterei, Horn Gyula és Eduard Sevarnadze aláírták a 45 éven át hazánkban állomásozó szovjet csapatok kivonásáról szóló államközi egyezményt. Az ország szuverenitása szempontjából döntő jelentőségű megállapodás végrehajtása két nappal később meg is kezdődött.

Az előző esztendő (1989) folyamán gomba módra szaporodó pártok tarka, különleges kavalkádját a választási törvény eljárásrendjének szűrői gardírozták viszonylag áttekinthető és működőképes rendszerré. Az erősen pártelvű szabályozás eleve harmadolta a különböző szervezetek starthoz állását, így mintegy harmincra csökkent a legalább még kampányképesnek bizonyuló tömörülések száma. A parlamentbe jutáshoz szinte nélkülözhetetlennek tűnő országos listát pedig mindössze tizenkét párt tudta felmutatni. De még ezek esélyeit is tovább mérsékelte a jogszabály: a bekerüléshez az érvényes szavazatoknak legalább a négy százalékát kellett megszerezni.

Majd 1990. március 25-én reggel országszerte megnyíltak a szavazóhelyiségek. Az urnák esti lezárásáig három fontos tényezőt lehetett megállapítani. A szavazásra jogosultak kettős értelemben is a múlttal való szakításra voksoltak. Az állampárt utódszerepét vállaló MSZMP a parlamentbe jutás határértéke alatt maradt (2,7 százalék) és a megújulásra törekvő, de az állampárti ballasztot ugyancsak tovább hordozó MSZP-t is csak tíz százalék támogatta. Ugyancsak elmaradt a történelmi pártok meghatározó erővé válása. A kisgazdák (10 százalék) és a kereszténydemokraták (hat százalék) túljutottak ugyan a törvényhozóvá válás küszöbértékén, ám a legrégebbi múlttal bíró szociáldemokraták viszont éppúgy elvéreztek (két százalék), mint a nemzeti Parasztpárt utódjaként jelentkező Néppárt (0,8 százalék), illetve a szinte csak nevét megújítani tudó Magyar Függetlenségi Párt.

A három, valóban új párt a voksok valamivel több mint ötven százalékát gyűjtötte össze az első fordulóban. Amíg a Fidesz éppen csak túljutott a szükséges minimumon (öt százalék), az MDF a szavazók közel egynegyedét tudhatta maga mögött (24 százalék), de nem sokkal maradt el az SZDSZ sem (22 százalék). Az első forduló erősen megrostálta ugyan az indulókat, de továbbra is nyitott maradt a versengés (mivel összesen öt mandátum sorsa dőlt el, a képviselői helyek 1,2 százaléka). A dominánssá váló két párt viszonylagos erőegyensúlyában csak a második választási forduló hozhatott döntést. Ennek következtében növekedett az újabb menetig tartó két hét folytatólagos kampányának jelentősége. Meghatározóvá vált, hogy az első fordulóban esélytelennek bizonyult és elvérzett jelöltekre (pártokra) szavazók hányan járulnak majd újra az urnákhoz, illetve kit választanak a még versenyben maradottak közül. A részben új helyzetben a liberálisok kampányának töretlen radikalizmusához képest a nyugodt erő imázsát sugalló Magyar Demokrata Fórum propagandája bizonyult eredményesebbnek. A választók orientálását segítette az MDF, a kisgazdák és a kereszténydemokraták március végén megkötött választási szövetsége: az erről közzétett nyilatkozatban arra szólították fel híveiket, hogy az újabb voksolásnál a szövetség még versenyben lévő képviselőjelöltjeit támogassák.

Az 1990. április 8-án megrendezett második fordulóban számottevően mérséklődött ugyan a választói aktivitás (65 százalékról negyvenötre), de a leszűkült választási lehetőségeken belül a szavazófülkébe betérők most már az MDF jelöljeit részesítették előnyben. A végeredmény szempontjából meghatározóvá vált, hogy az egyéni választókerületekben háromszor annyi mandátumot szereztek a nyugodt erő pártjának jelöltjei, mint az állva maradt rivális szabad demokraták. A Magyar Köztársaság 1990. május másodikán összeülő parlamentje már ezt az új pártpolitikai tagolódást mutatta. Antall József (MDF) kapott megbízást, hogy kormányalakításról tárgyaljon.