Egy buborékon múlt az egész

Két éve, ha strandszezon van, rendszeresen megcsörren a szerkesztőségben a telefon és egy – hangja alapján – idősnek tűnő úr megkérdezi: miért csak a rossz hírekkel foglalkozunk, miért nem írunk arról a férfiról, aki kimentett egy fiatalt a Velencei-tóból Agárdnál. Mivel a diszkrét informátor ennél töbet soha nem mondott, s magáról sem kívánt megosztani egyéb információt, jó ideig úgy tűnt, nem is lesz már meg az a névtelen életmentő. Nemrég azonban fordult a kocka, s kiderült: a jeles férfiú itt jár köztünk, mi több: e sorok írójának régi ismerőse. A fehérvári Marócsik Viktor, aki évtizedek óta vendéglátózik, jelenleg egy Erzsébet úti sörözőt és egy belvárosi mexikói vendéglőt visz – pedig rendszeresen összefutunk –, eddig sem dicsekedett, s most is csak hosszú győzködés után állt kötélnek. – Nem nagy dolog, meg kellett tenni! – mondta. – Éppen két éve történt. Egy nyári napon mentem le a horgász- kikötőbe, amikor egy idős néni futott felém sikítozva, hogy valami történt. Ahogy közelebb értem, csak akkor láttam, hogy egy fiatalembert éppen emelnek ki a vízből, s teszik le a földre, hogy ő már bizony meghalt – emlékezett vissza az első döbbenetre. – A srác állítólag hosszú percekig a vízben volt, miután elmerült a lépcsőnél hirtelen mélyülő vízben. Gyorsan eldobtam mindent, s odarohantam. A fiatal fiú addigra már tiszta lila volt, iszap jött a szájából, nem mozdult – csak a szája szélén vettem észre egy egyforintos nagyságú buborékot. Nem tudtam, hogy azt a rekeszizom mozgása okozta-e, de gyorsan stabil oldalfekvésbe helyeztem és ez helyes döntésnek bizonyult, hiszen ahogy hanyatt fekve, a partról lelógó lábakkal elhelyezték, nem sok esélye lett volna – mondta, s elmerengett. – Fura volt, hogy a többiek nem akartak hozzányúlni. Meg kell mondanom: nagyon csúnyán kellett beszélnem, hogy ezt megtegyék, de végül a lábánál és a kezénél fogva odébb tudtuk vinni, s rögzítettük abban a stabil oldalfekvésben, amit az elsősegélynyújtó tanfolyamon elméletileg mindenki tanul, de a látottak alapján alig valaki ismer vagy mer alkalmazni – kesergett. Ez volt élete egyik legemlékezetesebb bő negyedórája: – akkor megmozdult egy kicsit a fiú mellkasa, iszonyú sipoló hangon jött ki belőle az iszap és a víz, majd lassan kezdett visszatérni belé az élet is, megláttuk az első pupilla-reakció. Azt a 17-19 percet, amíg a mentő kiérkezett, s amíg ilyen állapotban élesztgettük, nem kívánom senkinek. Olyant addig csak a filmeken láttam – idézte fel. A fiatalember azóta jól van, bár nem jelentkezett. Marócsik Viktor néha megnézi az illetőt az egyik közösségi portálon. Ő talán nem is tudja, kinek köszönheti az életét. Annyit utólag sikerült kideríteni, hogy a fiatalok egy horgászüdülőben voltak, s nem ittak az ominózus napon. Akkor volt az utóbbi évek egyik legmagasabb vízállása és a fiatalember a parti lépcső utolsó fokáról lelépve azonnal elmerült. Fura, hogy az a másik fiatal, aki végül több perc után kihúzta a vízből, de aki a parton már nem mert az élesztéshez fogni, korábban is hozott ki embert a tóból – köztük egyik rokonát is. A vízből mentés Marócsikéknál – úgy tűnik – családi vonás, hiszen nemrég fia is megmentette egy osztálytársa életét a vízben. A nagy kérdésre, miszerint mi vesz rá valakit, hogy cselekedjen, miközben mások bénultan állnak, a vendéglős sem tudja a választ. Sok mindent látott és megélt már ő a vendéglátózásban – mondta –, de ez nem magyarázat semmire. A válasz csak annyi, ami először is volt: – Nem nagy dolog, meg kellett tenni!