Varázslatos és veszélyes: a 31 és fél méteres öreghegyi víztorony

Már úton voltunk az öreghegyi víztorony felé, amikor Kocsis Noémi – ő volt kíváncsi arra, hogy milyen lehet a hidroglóbusz belülről –, mellékesen megjegyezte: neki régre visszamenően, több tanú által igazoltan tériszonya van. Tudom, csak az együgyű ember ijed meg az első furcsaságtól. Mi sem ejtettünk róla több szót, meg egyébként is, ismerem őt régóta, legvonzóbb tulajdonsága a kihívásokra való hajlama, így biztos voltam, hogy egy óra múlva együtt csodáljuk Székesfehérvár panorámáját a város legmagasabb pontjáról. Végtére Pink is azt énekli: „suttogással nem fogsz tudni hegyeket elmozdítani”.

A Zsolnai utcában álló víztorony kapuján a tábla pontosan meghatározza, hogy oda lépünk be, ahová halandó ritkán. Mi azonban kaptunk balesetvédelmi oktatást, egészségügyileg is rendben voltunk, és kaptunk még valamit: kérésünk első szigorú megítélését követően a vízművek vezetősége részéről maximális támogatást.

Somorai Miklós, a város vízellátásáért felelős helyettes vezető és Zsebők Lajos sajtószóvivő várt minket a víztorony tövében.

– Sajátos érdeklődési vágy kell, hogy valaki oda felmásszon! – mondta Miklós köszönésképpen, eddig ilyen látogatójuk még nem volt.

A pici, ovális ajtón kétrét görnyedve jutottunk be a négy méter széles toronyszárba, aminek közepén a csúcstól majdnem a földig lenyúló függő lógott. Ez volt az első látványos jelenség, amiről Lajostól érdeklődtünk:

– Ennek lenne dolga jelezni, ha elbillenne a torony, ez eddig szerencsére nem történt meg. A torony megengedett kilengése egyébként 6 centiméter – s azt már közös egyetértésben állapítottuk meg, hogy nagy szélvihar idején a 700 köbméteres víztartály elmozdulása elég félelmetesnek tűnhet. Miklós ezt az érzést még megtoldotta saját tapasztalatával: a torony biztonságos, a föld alatt három méter mélyen van az alapja egy gránittömbön, de az is igaz, hogy nyomás van az ember gyomrában viharos szélben, mert nem csak kileng, de „muzsikál” is. Ilyenkor persze senki nem tartózkodhat benne.

A székesfehérvári víztorony magyarországi viszonylatban a monstrumok közé tartozik – kaptuk Zsebők Lajostól az újabb hasznos információt. Történetéről annyit, hogy a gyorsan fejlődő Öreghegy vízellátásának biztosítására épült 1981-ben, de üzembe helyezése, a töltővezeték megépítésének késlekedése miatt csak két évvel később történt meg. Ennek oka az volt, hogy a nyomvonal kisajátítása miatt jogviták alakultak ki, és csúszott a vezetékek építése is, mert a föld alatt több helyen nehezen áttörhető köveket találtak.

A víztorony törzse négyméteres. Oldalfalán a létrák, olyanok, mint amiket az égbemeredő gyárkémények külső falán látni. Nézünk a magasba. Tudtam, hogy lift nincs! – sóhajtott Noémi, pedig akkor már azt is láttuk, hogy lépcső sem vezet a toronyba. A mászás rendjét beszéltük még meg: a valamivel több mint harmincméteres magasságot három szint töri meg. A létrán egyszerre egy személy tartózkodhat, szintenként kellett bevárnunk egymást. Miklós kezdte a mászást, Noémi másodikként csak akkor indulhatott utána, amikor Miklós az első szintre ért. Így másztunk egymásra figyelve – 99 létrafokot. A fal mellett futó kábelkötegek időnként bravúros megoldásokra sarkaltak minket, a víztorony tetején ugyanis 38 szolgáltató – telefon, televízió, rádió – átjátszó antennája van felszerelve. Amikor ilyen szakaszhoz értünk, egészen rálapultunk a létra belső falára, és a testméretünkkel közel azonos mászóutakban ezekkel a kábelvezetékekkel osztoztunk.

– A víztér magasságában járunk, itt kezdődik a hengerpalást – mutatott Miklós a kehellyé formálódó oldalfalra. Itt már a tér ívessé vált, a körfolyosó párkányszerűen kinyílt, a konzolok közeiben apró ovális ablakok csaltak kukucskálásra. A lecsapódó pára vizessé és csúszóssá tette lábunk alatt az acélszerkezetet. Egy tömör acélajtóhoz értünk. E mögött voltak az ivóvizet tározó medencék, ahová érthető egészségügyi okok miatt nem mehettünk be. Kúsztunk tovább egyre szűkebb folyosókon fel a tetőre. Kinyílt a legfelső ajtó, és elveszett minden titok. Megnyíltak előttünk az előkelő villanegyed zárt udvarai, láthatóvá váltak az embermagasságú kőkerítések mögött elrejtett kerti tavak, az azokon átívelő hidacskák, úszómedencék – profi kertészek bravúros tervezése nyomán kiépített különleges világ.

Hogy pontosan tudjunk tájékozódni, Miklós igazodási pontokat mutatott: ott a Videoton, a kórház új szárnyának keresztje, az Aranybulla emlékmű. Az elmúlt napok viharai után csodálatosan tiszta a levegő: jobbra Seregélyes, balra a Vértes felsebzett omlása, előttünk pedig az inotai erőmű hűtőtornyai – a látóhatár húsz kilométer! Emberléptékű tájék, ezt formálta nekünk a mindig építő és romboló természet. Távolabb síkság és hegyek, tájban megbúvó ligetek, szorgosan művelt szántóföldek. De innen fentről Fehérvár is feltárja intim szépségeit: a hajdani királyi székhely tornyaival, palotáival és nagyra duzzadt lakótelepeivel sűríti egyetlen képbe és évezredbe az itt élők sorsát.

Lajos törte meg az álmodozást. Esőfelhők gyülekeztek, talán vihar is lesz:

– Gyakran csap a toronyba a villám, ez a város legnagyobb villámhárítója, de azonnal levezeti a földbe – kapcsolódott a témához.

Noémi elégedett volt bátorságpróbájával, és úgy döntött, felfedi kísérőinknek is titkát tériszonyáról. A meglepetés erejét Miklós tudta fokozni: ugyanis neki szintén tériszonya van, de ennek ellenére ejtőernyőzik is.

– Amikor már nincs az ember lába alatt talaj, véget ér minden félelem – mondta.