Volt, amikor nyolc évfolyamot tanított egy összevont osztályban - Platinadiplomát kapott Marika néni

A szellemileg mai is friss, 94 éves tanítónő nagy boldogsággal és meghatódva vette át „újabb”oklevelét. ( Az 50. év után arany, a 60. után gyémánt, a 65. után vas, a 70. után pedig rubin diploma jár.)

Molnár Istvánné, Marika néni 1923-ban született Tiszakécskén, módos polgári család első gyermekeként. Édesapja főjegyző volt. 1933-tól a szolnoki Bánffy Katalin Líceumba járt. 1937-ben a budapesti VII. kerületi Állami Tanítóképzőbe történő felvétel után Budapestre költözött a család.

Törő Gábor országgyűlési képviselő nyújtotta át Molnár Istvánnénak a platinadiplomát Fotó: Hrubos Zsolt

Marika néni 1942-ben a diploma megszerzése után Pécelen kapott helyettesítő állást, de közben édesapját 1943-ban a visszacsatolt Bácskába (Ószivácra) helyezték, mint községi jegyzőt. Így a család is odaköltözött. De neki hiányzott a tanítás. Édesapja tudta nélkül a Néptanító újságban megpályázta a Felcsúti Római Katolikus Iskola álláshirdetését, mégpedig sikerrel. A székesfehérvári püspökségen letéve a hivatalos esküt, római katolikus tanítónő lett. Pedagógiai pályafutása tehát Felcsúton kezdődött kis elsősökkel, 1943-ban a római katolikus iskolában. De a háború közbeszólt. Édesapjáék egy bőrönddel menekültek el a Bácskából. Felcsúton vészelték át ők is a háború borzalmait. Azután Gántra költöztek egy kitelepített sváb család üres házába. Jó emberektől kapott legszükségesebb holmikkal kezdték újra az életet. A kitelepítés után a 90-ből alig 20 gyermek maradt, két tanítóra. Marika néni a Gánthoz tartozó Kőhányás pusztára került, mert az ott tanító iskola tanítónője a háború áldozata lett. A kis osztatlan iskolában a nyolc évfolyamon mindössze 11 gyerek volt. Az iskola félig romokban hevert. Az itteni jóakaratú, dolgos emberek között találta meg élete párját Molnár István erdész személyében, akivel 1949-ben házasságot kötött a kis kőhányási kápolnában. Négy gyermekük született. De az élet ismét továbbállásra kényszerítette Kőhányásról a gyermekes családot. Vérteskozma, majd Árki puszta osztatlan iskolái következtek.

1946-tól 1962-ig, 16 éven át villany nélkül tanított, tanítóként lámpása volt a kis településeknek. 1961-ben Móron építkeztek a férjével. Igazi boldogság töltötte el a családot, végre saját otthonuk lett.

1962 szeptemberétől Marika néni Móron folytatta a tanítást, (itt igazgatóhelyettesként is dolgozott) nyugdíjba vonulásáig. Itt ismerte meg igazán az osztott osztályban való tanítás könnyebbségét. Főként 1-2. osztályosokat tanított. Szeretettel bátorította az iskolába lépő kis nebulókat, s baráti kézfogással és belátással szorította meg a csínytevésben „jeleskedők” kezét. Mert azért akadt néha probléma, gyermek, szülő pedagógus között. De Marika néni azt vallotta:

„A legkeserűbb pirulát is be lehet adni, csak tudni kell hogyan!” Ha a szülővel beszélt, mindig a jóval kezdte, s aztán mondta, hogy van egy kis gond, amit közösen meg kell oldani a gyermek érdekében.

1978-ban nyugdíjba vonult. Közel 40 évig tanított, több iskolában dolgozott, de a kartársi és tanítványi jó kapcsolat végigkísérte munkáját. Nyugdíjba vonulását követően, egy kis pihenő után visszahívták néhány évre tanítani a Dr. Zimmermann Általános Iskolába.

Nyugdíjas évei alatt 5 évig aktívan részt vett a városi Nyugdíjas Klub programjainak szervezésében. Sikeresen szerepelt a kortárs „Ki mit tud?"-okon és egyéb rendezvényeken.

Ma már nyugalmasabban telnek a napjai. Kora ellenére őrzi szellemi frissességét: olvas, rejtvényt fejt, verselget, emlékeket ír. Sajnos férje tavaly meghalt, de a nagy család továbbra is a legnagyobb örömet, boldogságot jelenti a számára. Ünnepeken a szülői házban mindig összejönnek gyermekei és azok családja a 8 unokával, 9 dédunokával.