Viki az égen - sporttársai így búcsúznak a Pirtón lezuhant fehérvári pilótanőtől

1. "Régen, kezdő korunkban a repülőtéren egy szobában laktak a lányok. Igazi, régi, még Mhsz időkbeli emeletes ágyak, plédek, függönyök. Többségben a fiúk, de voltunk lányok is, nem kevesen. Szóval Vikivel egy szobában aludtunk és ő nem tudott zene nélkül aludni, bármennyire pörgős volt is a nap. Emiatt végtelenítve egész éjjel a Nagy utazást hallgattuk Pressertől. Ha Viki éppen nem volt ott, mert kézilabda meccsre ment, konkrétan hiányzott a Nagy utazás. Nem sokkal később a másik nagy kedvenc, a Csinibaba is betoppant nem mindennapi éjszakáinkba. Ha ma meghallom bármelyiket is, a retéri élet azonnal előjön. Jó volt ott felnőtté válni, vigyáztak ránk. Sajnos Vikivel más utakra indultunk az életben. A kapcsolat is szinte megszakadt, az utóbbi években nem találkoztunk. Halála nagyon megrendített, és előkotortam a Nagy utazást, míg ezt megírtam. Ő már a nagy úton van . Nyugodj békében, Viki!"

2." Viki a versenyeken általában megjelent a felszállásra váró gépek között. Ő még a bikinis szettet is fel tudta dobni egy szokatlan kiegészítővel. A 40 fokos melegben is vastag, szőrös-bundás, magasszárú bakancsban feszítette a férfiúi idegszálakat. Ugyanis odafent igyekezett melegíteni a lábát, hogy ritkábban jelentkezzen az inger, hogy pisilni kell. Senki mástól nem láttunk ilyen viking istennős megjelenést " (Bauer János)

3." Viki nagyon törekvő és erős lány volt, szívósan küzdött a céljaiért. Amikor a halálhírét megkaptam, a következő emlék jutott az eszembe, és azóta sem megy ki a fejemből. 2008-ban, a Dunaújvárosi Vitorlázórepülő Nemzeti Bajnokságon történt, ahol akkor Vikivel azonos klub színeiben indultunk. Még a géptípus is azonos volt, mert mind a ketten Std. Jantar típusú vitorlázógéppel repültünk.

Az egyik versenynapon elég bonyolult időjárás készülődött, mert nyugat felől  gyorsan közeledett egy hidegfront, így a rossz idő beállta előtt "tempósan" meg kellett repülni a feladatot. Már hazafelé tartottam a versenyszám végén, és nagyon legyengültek az emelések. Kezdtem belenyugodni, hogy nem fogok visszaérni Dunaújvárosba, hanem valahol  a Duna-Tisza közén terepre szállok majd.

Szerencsémre a hazafelé vezető száron megpillantottam egy alacsonyan köröző gépet. Közelebb érve hozzá láttam, hogy egy Std. Jantar, aztán még közelebb érve azt is észrevettem, hogy Viki az. Besiklottam alá, mert én is nagyon alacsonyan voltam, és meghívtam rádión a csapat frekvenciáján. Válaszolt is, és megbeszéltük, hogy ebben a gyenge emelésben addig "csavarunk", ameddig csak kitart. Végül úgy 1300 méterig sikerült felemelkedni, mert ott az emelés "kifújt".

Fotó:  Magyar Repülő Szövetség

Nem volt más választás, elindultunk Dunaújváros felé, ami kb. 30 kilométerre volt tőlünk. A gépeink siklószámát tekintve elég is lett volna a magasságunk, de sajnos a nyugati szél egyre erősödött.

Folyamatosan beszéltünk rádión, Viki ment előttem, én utána, és az évek távlatából is tisztán emlékszem, mennyire aggódtunk, hogy nem érünk be a repülőtérre. De folyamatosan biztattuk egymást a rádióban...mondtuk egymásnak a magasságot, a távolságot. Az én gépemben működött a siklócomputer, így egyfolytában mondtam, hogy aszerint biztosan hazaérünk.

És sikerült, igaz, éppen csak. Emlékszem, hogy még féklapot sem kellett nyitni. Viki előttem pár másodperccel ért földet, és amint kiszállt a gépéből, rögtön odajött hozzám. Előttem van a felszabadult mosolya, és a mozdulat, ahogyan egymás tenyerébe csaptunk. "Megcsináltuk!"

Azon a napon a lányok közül csak mi ketten teljesítettük a feladatot. A lányok versenyét aznap Viki nyerte. Igazi csapatmunka volt!

Azóta eltelt 9 év, és én a gyermekeim megszületése óta nem versenyzem.

De Vikinek mindig nagyon lelkesen szurkoltam és örömmel láttam, hogy milyen jó eredménnyel folytatta ezt a gyönyörű sportot. Nagyon fog hiányozni..." (Filemon Edina)