Smohay András örök szerelmei

A híres Smohay János (1890-1975) festő és kalaposmester végrendeletében a Szent István Király Múzeumra bízta összespórolt készpénzét azzal a kéréssel, hogy a nevével alapítsanak díjat, s azt minden évben tehetséges, fiatal alkotóművészeknek, és ha mód van rá, fehérváriaknak ítélje a kuratórium. A megbízást 1981 óta gyakorolják. Aligha hitte a mester, hogy a családjában hamarosan lesz egy tehetséges fiatal művészettörténész, mert akkor talán másként fogalmazza meg a jogosultak körét. 


Smohay András tehetségét már többször elismerték, legutóbb Deák Dénes-díjat kapott
Fotó: FMH

A Smohay-család, a dédpapa testvérének példáját, tradícióit őrzi és gyarapítja Smohay András, aki nemrégiben kapott Deák Dénes-díjat profán témájú 18-19. századi falképek Székesfehérváron című pályázatáért. Kiemelkedő tudományos, művészeti, kulturális tevékenységét, szervezőmunkáját már az MTA művészettörténeti bizottsága is elismerte Opus Mirabile, azaz a Csodálatra méltó műnek járó díjjal. A Szent Imre ezer éve kiállítás nagy közönségsikert, szakmai elismeréseket hozott a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumnak, a városnak, nem utolsósorban Andrásnak és munkatársainak. A díj történetében alig fordult elő, hogy vidéki kiállítás kapja meg ezt az elismerést, az pedig először esett meg, hogy egyházmegyei gyűjtemény kapott ilyen kitüntető figyelmet.

Megmosolyogtam, amikor hangsúlyozta: itt kezdte pályáját, és innen akar nyugdíjba menni. De amikor végigkalauzolt a lenyűgöző módon megkomponált kiállításon - amelyre már az első múzeumi éjszakán is rácsodálkoztam -, megértettem, hogy több életre szóló feladatot jelent a gyűjtemény gyarapítása, restaurálása, üzeneteinek, titkainak megfejtése, a gyerekek, a fiatalok, a felnőttek becsábítása, elvarázsolása a múzeumpedagógia eszközeivel. Számos tematikai elrendezése lehetséges a kincseknek, a műtárgyaknak, a ritkaságoknak, amelyek új és új kontextusba kerülve, más-más üzeneteket közvetítenek. Még azzal a gondolattal is eljátszottunk, hogy jó néhány kegytárgyat, festményt, becses remeket körüllengő véletlenek, csodák és a krimibe illő történetek is megérnének egy misét.

András szüleivel - édesapja agrármérnök, anyukája óvónő - és három testvérével fehérvári panelben élt, miután szűk lett, az Öreghegyre költöztek. A Zentai úti iskolába járt, gimnáziumi évei egy lazarista szerzetesrend szobi életiskolájában, kollégiumában zajlottak. A hely természeti szépségekben is gazdag, a Duna partján fekszik. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán 2005-ben szerzett művészettörténeti diplomát, közben a Pázmány Péter Hittudományi Egyetemen teológiát tanul, amelyet most fejez be. Szűcs Erzsébet mellett gyakornokoskodott, majd féléves angliai ösztöndíj várta. Amikor hazajött, a leépítések hírei fogadták. Úgy tűnt, hogy fehérvári álmai elúsztak. Ám a bölcs püspökatya nem engedte elmenni. Így a szemináriumi templom iránt érzett örök szerelme is elmélyülhetett. Érdeklődési köre, kutatási területe az egyházművészet, az ikonográfia és a késő barokk falfestészet.

Eszembe jutottak róla egy Babits-vers kérdései: "Aki a kékes égbe néz, / nem fél-e hogy majd belevész? / Nem fél-e hogy majd belefullad? / Fejjel fölfelé belehullhat..." A templomi freskókat, a kupolák égi kékjét, felhőit, alakjait tanulmányozva, gyakran éreztem a szédítő magasságot, ám ez egy művészettörténésznek izgalmas kalandot, megfejtésre váró talányos történeteket jelent. Főleg, ha bibliográfiát kell készítenie a falképekről, amelyek idővel magyar és nemzetközi freskó-adatbázissá kerekednek.