A démoni és az erőteljes Mandela államfő - filmkritika az Invictus című filmről

Clint Eastwood vadonatúj, Invictus - A legyőzhetetlen című filmjében Francois Pienaar dél-afrikai rögbikapitányt alakítja. A történet és a történelmi háttér is roppant érdekes: a Dél-afrikai Köztársaságban csak 1995-ben, az apartheid rendszer bukását követően rendezhették meg a rögbi világkupát. Világraszóló eseményként a South Africas Springboks (Gazellák) a döntőbe jutott, és először tötént meg, hogy a még erősen az apartheid lázában égő országban egy fehér és egy fekete ember együtt dolgozott a közös célért. A fekete ember persze nem akárki, hanem Nelson Mandela, a faji megkülönböztetés elleni küzdelem élharcosa, aki meggyőződése és tevékenysége miatt 27 évet töltött börtönben. Mandelát 1990-ben bocsátották szabadon, 1994-ben az Afrikai Nemzeti Kongresszus (angol rövidítéssel ANC) nyerte az első demokratikus parlamenti választásokat. Május 9-én Nelson Mandela lett az új parlament és Dél-Afrika első fekete elnöke.

Ez a két férfi, a fekete elnök és a fehér rögbikaptány megkísérelte a majdnem lehetetlent: összefogásra sarkallta egy olyan ország lakosságát, ahol a politikai villongások és a faji megkülönböztetés a 94-es rendszerváltás ellenére még igencsak élő probléma volt. A történet erről szól, ezért aztán az Invictus nem a szó hagyományos értelmében vett sportfilm. Inkább a reményről, elhivatottságról és hitről, a jó értelemben vett makacsságról szól. És a változás képességéről. Mert a Damon játszotta Pienaarnak nem csak csapattársaival és az ellenféllel, de saját magával is meg kell küzdenie. A családi neveltetéssel, saját előítéleteivel. Sikerül neki, érteni, majd értékelni kezdi az újdonsült elnököt. Aki azt szeretné, ha Dél-Afrika nyerné a világbajnokságot. Azt az utat választ-ja, hogy sugallja a csapatkapitánynak a győzelem fontosságát és szerepét a feketék és fehérek közti ellentétek csökkentésében. És azzal, hogy összeszedik magukat a játékosok, ott az esély, hogy kicsit az ország is erőre kapjon. Damon alakítása jó és erőteljes, a Mandelát játszó Morgan Freemané érzékeny és illúziókkeltő. (Freemant a legjobb főszereplő kategóriájában Oscarra jelölték.) A film mindvégig érdekes és leköti a nézőt. Eastwood öregkorára, ahogyan múlnak az évek, egyre jobb rendező. Az Invictus talán nem a legnagyobb filmje, de hogy erős és minőségi munka, az nem lehet vitás.

Clint Eastwood vadonatúj, Invictus - A legyőzhetetlen című filmjében Francois Pienaar dél-afrikai rögbikapitányt alakítja. A történet és a történelmi háttér is roppant érdekes: a Dél-afrikai Köztársaságban csak 1995-ben, az apartheid rendszer bukását követően rendezhették meg a rögbi világkupát. Világraszóló eseményként a South Africas Springboks (Gazellák) a döntőbe jutott, és először tötént meg, hogy a még erősen az apartheid lázában égő országban egy fehér és egy fekete ember együtt dolgozott a közös célért. A fekete ember persze nem akárki, hanem Nelson Mandela, a faji megkülönböztetés elleni küzdelem élharcosa, aki meggyőződése és tevékenysége miatt 27 évet töltött börtönben. Mandelát 1990-ben bocsátották szabadon, 1994-ben az Afrikai Nemzeti Kongresszus (angol rövidítéssel ANC) nyerte az első demokratikus parlamenti választásokat. Május 9-én Nelson Mandela lett az új parlament és Dél-Afrika első fekete elnöke.

Ez a két férfi, a fekete elnök és a fehér rögbikaptány megkísérelte a majdnem lehetetlent: összefogásra sarkallta egy olyan ország lakosságát, ahol a politikai villongások és a faji megkülönböztetés a 94-es rendszerváltás ellenére még igencsak élő probléma volt. A történet erről szól, ezért aztán az Invictus nem a szó hagyományos értelmében vett sportfilm. Inkább a reményről, elhivatottságról és hitről, a jó értelemben vett makacsságról szól. És a változás képességéről. Mert a Damon játszotta Pienaarnak nem csak csapattársaival és az ellenféllel, de saját magával is meg kell küzdenie. A családi neveltetéssel, saját előítéleteivel. Sikerül neki, érteni, majd értékelni kezdi az újdonsült elnököt. Aki azt szeretné, ha Dél-Afrika nyerné a világbajnokságot. Azt az utat választ-ja, hogy sugallja a csapatkapitánynak a győzelem fontosságát és szerepét a feketék és fehérek közti ellentétek csökkentésében. És azzal, hogy összeszedik magukat a játékosok, ott az esély, hogy kicsit az ország is erőre kapjon. Damon alakítása jó és erőteljes, a Mandelát játszó Morgan Freemané érzékeny és illúziókkeltő. (Freemant a legjobb főszereplő kategóriájában Oscarra jelölték.) A film mindvégig érdekes és leköti a nézőt. Eastwood öregkorára, ahogyan múlnak az évek, egyre jobb rendező. Az Invictus talán nem a legnagyobb filmje, de hogy erős és minőségi munka, az nem lehet vitás.

Ez a két férfi, a fekete elnök és a fehér rögbikaptány megkísérelte a majdnem lehetetlent: összefogásra sarkallta egy olyan ország lakosságát, ahol a politikai villongások és a faji megkülönböztetés a 94-es rendszerváltás ellenére még igencsak élő probléma volt. A történet erről szól, ezért aztán az Invictus nem a szó hagyományos értelmében vett sportfilm. Inkább a reményről, elhivatottságról és hitről, a jó értelemben vett makacsságról szól. És a változás képességéről. Mert a Damon játszotta Pienaarnak nem csak csapattársaival és az ellenféllel, de saját magával is meg kell küzdenie. A családi neveltetéssel, saját előítéleteivel. Sikerül neki, érteni, majd értékelni kezdi az újdonsült elnököt. Aki azt szeretné, ha Dél-Afrika nyerné a világbajnokságot. Azt az utat választ-ja, hogy sugallja a csapatkapitánynak a győzelem fontosságát és szerepét a feketék és fehérek közti ellentétek csökkentésében. És azzal, hogy összeszedik magukat a játékosok, ott az esély, hogy kicsit az ország is erőre kapjon. Damon alakítása jó és erőteljes, a Mandelát játszó Morgan Freemané érzékeny és illúziókkeltő. (Freemant a legjobb főszereplő kategóriájában Oscarra jelölték.) A film mindvégig érdekes és leköti a nézőt. Eastwood öregkorára, ahogyan múlnak az évek, egyre jobb rendező. Az Invictus talán nem a legnagyobb filmje, de hogy erős és minőségi munka, az nem lehet vitás.

Ez a két férfi, a fekete elnök és a fehér rögbikaptány megkísérelte a majdnem lehetetlent: összefogásra sarkallta egy olyan ország lakosságát, ahol a politikai villongások és a faji megkülönböztetés a 94-es rendszerváltás ellenére még igencsak élő probléma volt. A történet erről szól, ezért aztán az Invictus nem a szó hagyományos értelmében vett sportfilm. Inkább a reményről, elhivatottságról és hitről, a jó értelemben vett makacsságról szól. És a változás képességéről. Mert a Damon játszotta Pienaarnak nem csak csapattársaival és az ellenféllel, de saját magával is meg kell küzdenie. A családi neveltetéssel, saját előítéleteivel. Sikerül neki, érteni, majd értékelni kezdi az újdonsült elnököt. Aki azt szeretné, ha Dél-Afrika nyerné a világbajnokságot. Azt az utat választ-ja, hogy sugallja a csapatkapitánynak a győzelem fontosságát és szerepét a feketék és fehérek közti ellentétek csökkentésében. És azzal, hogy összeszedik magukat a játékosok, ott az esély, hogy kicsit az ország is erőre kapjon. Damon alakítása jó és erőteljes, a Mandelát játszó Morgan Freemané érzékeny és illúziókkeltő. (Freemant a legjobb főszereplő kategóriájában Oscarra jelölték.) A film mindvégig érdekes és leköti a nézőt. Eastwood öregkorára, ahogyan múlnak az évek, egyre jobb rendező. Az Invictus talán nem a legnagyobb filmje, de hogy erős és minőségi munka, az nem lehet vitás.