Az amerikai "tetkó" - Nem remekmű, de jó a Fincher-remake

A  "svéd" és az  "amerikai" verzió között  persze van két év, és az utóbbi fiatalabb. (Azért az idézőjel, mert mindkettő koprodukcióban készült.) Természetesen mindkettő Stieg Larsson világszerte nagy sikert aratott Millenium-krimijéből készült. Az európai, 2009-es adaptációt a dán Niels Arden Oplev  rendezte, eredetileg televíziós sorozatként.  Három mozifilmet vágtak össze belőle,  egyre gyengülő színvonalon. Az első volt a  legjobb.   Aztán  mindenki meglepetten kapta fel a fejét, hogy Amerikában remake-et csinálnak  A tetovált lányból.  Ez a legtöbb esetben rossz hír és szomorú  következményekkel jár,  ezúttal azonban  az a David Fincher  vállalta a  rendezést, aki Hollywood egyik   legeredetibb,  legfantáziadúsabb   alkotója.         

Egy nyolcperces előzetessel  izgatták a kedélyeket,  aztán a mozikba került a film. Sokan pedig prüszkölni és értetlenkedni kezdtek. A legtöbben azt emlegették, hogy nincs különösebb baj ugyan a filmmel,  de  teljesen  értelmetlen és felesleges  volt  elkészíteni, mert semmit   nem tesz hozzá a svédhez, a  főcímet kivéve nincs benne semmi eredetiség.
Tény, hogy Fincher nem erőltette meg magát, csupán biztos kézzel, elegánsan levezényelte a regény cselekményéhez nagyrészt hű adaptációt. Hangsúlyozom, nem a svéd forgatókönyvet vette alapul, hanem a könyvet, amelyből Steven Zaillan  írt   - szerintem jól sikerült -forgatókönyvet.   Ha pedig valaki azt kérdezi, hogy mi értelme van újra megcsinálni ugyanazt, akkor merész párhuzammal  azt is megkérdezhetné, hogy mi értelme van egyazon szezonban vagy egymást követő évadokban műsorra tűzni a színházakban ugyanazt a  darabot.

Tény, hogy a  filmből komor tónusa,  erőszakos jelenetei ellenére  hiányzik az a fincheri mögöttes, ami  még a  zsánertémáknak is oly  különös, baljós  jelentést  adott.  Mondhatnánk persze, hogy  önmagában a történet  annyira komor, hideglelős, hogy nem kellene  azt még megfejelni. Az is igaz, hogy  Fincher  munkája  szépen fényképezett, kitűnően  megcsinált   termék, szórakoztató,  ritmusos,  s csak a bő két és fél óra végét érezzük túlmagyarázottnak.  Jól áll rajta az amerikai tetkó, és többekkel ellentétben  épp a megcsinálás mikéntjében, profizmusában érzem jobbnak, mint a gyakran széteső, nehezen követhető európait.  
Ráadásul nekem a két főszereplővel,  Rooney Mara-val (Lisbeth Salander)  és Daniel Craiggel (Michael Blomkvist)  sincs semmi  bajom.
Ami  hiányzik, az az európai érdesség, a tájak,  kiglancolt házak mögött megbújó jeges, fenyegető   indulat. Ki tudja? Talán a következő részbe abból is belecsempészik David Fincher valamit.