Egér Ágota meséi: Kelebóka, a róka

Leszállt az este, s feljött a hold. A felhőkből puha hó szálldosott. Nagy havazásra nem kellett számítani, de arra épp elég volt, hogy Kelebóka beljebb húzódjon vackába. A sötétedő este hívogatta, csalogatta, korgó gyomra pedig arra kényszerítette, hogy vacsora után induljon.

– Bizony, nehéz sors a rókáé – sajnáltatta magát. De végül kisurrant vackából, kinyújtóztatta elgémberedett lábait, megrázkódott, elindult az erdőben.

– Hol is találok én most a fogamra való falatot? – tűnődött, de gyakorlott róka lévén a vadetető irányába ügetett. Tudta jól, hogy az erdő éhes lakói mind odamennek. Lassan, óvatosan lépkedett, de így is ügyetlen volt, s megzörrent egy kupac falevél a lába alatt, pedig már az etető közelében volt. Ekkor hirtelen felderült a pofája.

– Na nézd csak, mit látnak gyönyörű szemeim? Gréti néni gyöngytyúkjai – a Gyöngyösök. De hogyan kerültek ide? – tűnődött. – Hiszen a Tanyán élnek.

Egész véletlenül én tudom, és most el is mondom nektek: a múlt éjjel vihar tombolt az erdőszélen, és a Tanyán is. Hatalmas hóvihar kíséretében csapott le a tél talán utolsó nagy tombolása. Kelebóka, a róka a vackában aludt, és egy cseppet sem zavarta az égzengés, szinte átaludta az egészet. Bezzeg a Tanya lakói még az ólban is reszketve hallgatták. A vihar kidöntötte az egyik korhadt fakerítést, s pár szökni vágyó Gyöngyös azonnal kifutott, s az erdő felé vette az irányt. Hogy világot akartak-e látni így a vihar közepén, vagy szabadéletre vágytak ? Ezt nem tudom. De az biztos, hogy Kelebóka most nagyon örül nekik.

– Ez ám az ünnepi falat. Már csak be kell cserkésznem egyet. – nyalta végig a száját. – Most már csak az a dolgom, hogy kinézzem magamnak a leggyengébb Gyöngyöst, és meg is van a vacsorám.

Így is lett. Laposan kúszott, még a szemét is behunyogatta néha. Most úgy illene, hogy azt mondjam, nem kapott el egy Gyöngyöst sem. De ez nem lenne igaz. Bizony az egyiket elkapta még pedig a lábánál. Szegény tyúkocska hiába kapálózott, és rikoltozott, menekülésre alig volt esélye. De még is megfordult a szerencséje. Mikor már minden remény szertefoszlani látszott, hatalmas árnyék terítette be Kelebókát. Egy nagy agancsos szarvas jött szintén az etetőhöz, aki nem is vette észre a civakodást. Annyira megszokta, hogy nem kell félnie senkitől, hogy nem is figyelt fel a hangokra.

Kelebóka bezzeg igen. Úgy megijedt, azonnal elengedte szegény megtépázott Gyöngyöst, aki így megmenekült, és bicegve ugyan, de meg sem állt a Tanya udvaráig. Ott aztán behúzódott a széna tövébe, és csak sok idő elteltével nyugodott meg. Soha többet nem vágyott ki az erdőbe. De mi lett az üresgyomrú rókával? Amíg a szarvas ropogtatta a szénát, és magokat, meghúzta magát az avarban egy bokor tövében. De ahogy üres lett az etető környéke előbátorkodott. Csak hogy addigra se Gyöngyös, se más nem volt a környéken. Éhségében elkezdte a lehullott kukoricaszemeket kikotorni a hó alól, és azt rágicsálni.

– Még jó, hogy nincs itt senki – gondolta. – Legalább nem látják, hogy én, a valaha híres vadász, kukoricán élek.