Tévéfilmre is érdemes lenne A „perelj, Uram!”

Az időszakos szalon helyszíne a színházi kávézó, ahol ezúttal a darab rendezője, Szikora János színházigazgató, Gáspár Sándor színművész, Bobory Zoltán, a Vörösmarty Társaság elnöke és P. Maklári Éva költő cserélt eszmét, Bakonyi István irodalomtörténész moderálásával.

Elhangzott, a 2010-ben elhunyt Sobor Antal szeme előtt a valós, Csákberényhez és Nagyigmándhoz kötődő 1849-es történet feldolgozásakor az is ott lebegett: ezzel a könyvvel emlékművet állít a két mártír papnak, Szikszai Jánosnak és Manszbarth Antalnak. Az irodalmi mű pedig ezután még a valóságot is tudta alakítani, Csákberényben ugyanis elkezdtek megemlékezni a papokról. P. Maklári Éva és Bobory Zoltán személyes hangon mondta el gondolatait az egykori pályatársakról és barátokról, Sobor Antalról, valamint Román Károlyról, akinek a regény színpadi változata köszönhető.

Bakonyi István Bobory Zoltánnal egyetértve utalt arra, mennyit veszített a kortárs szépirodalom Sobor halálával, hiszen az író a történelmi regény műfajának kiváló művelője volt.

Az pedig valóban színháztörténeti momentumnak számított, hogy Fehérváron a megyéhez és a városhoz ennyire kötődő, mégis tágabb vonatkozású színdarabot mutattak be. Szikora János rendezőként arról beszélt, hogyan fogta meg a „Perelj, Uram!” a sok más hozzá érkező kézirat közül. Elmesélte: az már jó jel, ha az első átnézés közben megszólalnak benne hangok és lát képeket, mert akkor a mű megszólította a színházi lényét. Ezután jön egy alaposabb olvasás, amikor azon gondolkodik: kivel, mely színészekkel tudná megcsinálni az előadást?

S ha nem jut eszébe olyan művész, aki emblematikusan hordozza magában a történetben szereplő alakot, akkor nehéz dolga van. Itt azonban Gáspár Sándor azonnal megjelent lelki szemei előtt mint Szikszai református lelkész. Manszbarth Antalként el tudta képzelni az ifjú Imre Krisztiánt, aki korábban a „A Pál utcai fiúk”-ban játszott Fehérváron.

Gáspár Sándor úgy nyilatkozott, hogy számára egyáltalán nem volt kérdés, elvállalja-e a feladatot, a bemutató óta pedig számos pozitív visszajelzést kapott. Azt kezdetben egyáltalán nem gondolta, hogy ez a lokális történet ennyire hat a megyén kívül is, s még a Nemzeti Színházban is bemutathatják. Ott találkozott a leszármazottakkal, így Szikszai lelkész rokonaival is. Hihetetlen élmény volt azok között a hús-vér emberek között állni, akiknek a felmenőjét alakíthatta. Ő maga úgy gondolja – s más is fölvetette már –, hogy ez a darab akár tévéfilmre is érdemes lehet, hogy még több emberhez juthasson el hazánkban.

Az ötletet Szikora János is támogatta. A rendezés kapcsán pedig elmondta: miután kész a darab, egy időre elengedi, majd újra megnézi, s jegyzeteket készít arról, mit kellene másképp csinálni. Itt azonban, egy évvel a bemutató után üres maradt a papírja, ami lényegében azt jelenti: semmin sem változtatna. Úgy érzi, hogy ez egy szigorúan megkomponált, egyszerűen rendezett előadás, nincsenek benne kilengések, legfeljebb nüansznyi változások fordulhatnak elő.

Külön kiemelte, milyen sokat tett hozzá az egészhez a Szabad Színház művészeinek szereplése.