Egy ZiL a nyolcvanas évekből, ereje teljében Velencén

De ha már az országutakra tévedt a múltidézés: jellegzetes járműve lett a hetvenes, nyolcvanas éveknek a kék-fehérre festett ZiL is, amely nélkül egyetlen építkezés és ötéves terv sem boldogulhatott Kádár gulyás kommunizmusában.

Nagy György velencei vállalkozó, az Alba Posta Kft. ügyvezetője minap a meghatottságtól férfias csendben megsiratta három fiának ajándékát, akik egy ZiL teherautót vásároltak neki.

– Éveken át kerestük, mire végre sikerült egy ilyet felhajtani – mondja Nagy Péter, az egyik ifjú.

Az 1986-os gyártású, nyolchengeres, 6 ezer köbcentiméretes benzinesmotorral készült, 150 lóerős, öt sebességes ZiL 130G tökéletes állapotban van. Az egykori Szovjetunióban gyártott teherautó valahogyan Bulgáriába került, ahol néhány társával együtt beálltak vele egy raktárba és elfeledkeztek róla. Ki tudja miért, és hogyan volt ez lehetséges, de mindössze 1040 futott kilométerrel, közel négymillió forintért meg lehetett vásárolni és új tulajdonosa már azt intézi, hogy old timer rendszámot kaphasson. Addig is egy velencei ház udvarában várhatja újjászületését egy jól megtermett, kellőképpen ideges és bizalmatlan természetű németjuhász kutya felügyelete mellett.

Ami persze kissé költséges lesz, hiszen a típusnak 100 kilométeren 36 liter benzin a normája, miközben a mai járművek ugyanazt az országúti munkát körülbelül már 17 liter gázolajjal teljesíteni tudják.

– Mindez nem számít, mert a ZiL egy életstílus, valami olyasmit ad a vezetőjének, amit más jármű nem tud – nosztalgiázik számomra elképesztő módon Nagy György, miközben ahányan vagyunk, szinte körbe táncoljuk a teherautót és közben átvizsgáljuk rajta, amit csak lehet. A belső tér megoldásai persze rém egyszerűek, de a ZiL-ben nem kell kényelmi szempontokat keresni. Nagy György folytatja: – Fiatal, kezdő hivatásos sofőrként mindenkinek az volt a vágya, az álma, hogy ilyen autóra kerülhessen. Én sem voltam kivétel. Talán ennek az is lehetett az egyik fő oka, hogy a ZiL nagy népszerűségnek örvendett a stoppos lányok körében. Én magam is ezzel a típussal dolgoztam 1977 és 1981 között egy budapesti cégnél. Az évek során mindent vezettem, ami csak megfordult a magyar

utakon, de az igazi szerelem vitathatatlanul a ZiL volt és maradt.

Megvizsgáljuk a karosszériát is, amin nem találunk hibát. Nagy György erre azt mondja, ha rendesen lefestették, akkor nem rozsdásodik még ennyi idő után sem.

ZiL történelem

Amikor utána olvasok a típus történetének, ezt találom róla: a ZiL 130-at a ZiL 164-es utódjaként fejlesztették ki, prototípusa 1958-ban, majd az első öt kísérleti darab 1962-ben készült el. A kísérleti példányok még a ZiL 164-es típusú tehergépkocsik kerekeit kapták. Ugyancsak az elődtől származott a kerek külső visszapillantó tükör, valamint több berendezés is. Az első példányok hűtőmaszkja

teljesen eltért a későbbi, tömeggyártású változatétól. A ZiL 130-as volt az első olyan szovjet teherautó, amely az addig csak katonai olajzöld színűre festett elődjétől eltérően civil, világoskék-fehér fényezéssel is készült. Ezt a jellegzetes színösszeállítást a ZiL a polgári célú gépjárműveinél a későbbiekben is megtartotta. Aztán 1966-ban és 1977-ben jelentős modernizáláson esett át a típus,

majd az 1980-as évek elején kifejlesztették gázüzemű változatát is.

Egyelőre a próbaút elmarad, ahhoz először még meg kell szerezni az old timer rendszámot. De azért beülök a kormánykerék mögé, s eszembe jut katonakorom Urálja, amikor a néphadsereg őrvezetőjeként, kocsiparancsnokként a jobb oldali ülésből néha én is segítettem a kanyarodásnál, annyira nehéz volt fordulni a nagy döggel.

Nocsak, már én is nosztalgiázom.