Fehérvár a 18. században a Dunántúl egyik legjelentősebb bőripari központja volt

Hazánkban a korai középkorban a nyersbőrkikészítés és a lábbelivarrás mesterei a tímárok voltak. A bőrt ekkor még „magyar módra” timsóval készítették ki, s főként bocskort metéltek belőle. A 16. század végén terjedt el nálunk a nyugati eredetű bőrcserzés. A cserzett bőrt és a belőle varrt nyugati eredetű lábbelit, a sarut a vargák gyártották. A török időkben a csizma lett a legdivatosabb lábbeli. Készítőik, a csizmadiák voltak az első bőriparosok, akik már nem foglalkoztak nyersbőrkikészítéssel, hanem csak a kész bőrnek lábbelivé való feldolgozásával. A csizmadia-mesterség 17–19. századi fénykorában a tímárok megmaradtak a más bőriparosok (csizmadia, szíjgyártó) számára végzett bőrkikészítés, a vargák a bőrkikészítés, az ódivatú, szegényes lábbelik (bocskor, saru) varrása és a bőrfoltozás mellett.

A bőriparos szakmák fejlődése

A bőriparos szakmák fejlődését a céhes iratokban is nyomon követhetjük. Ma a budapesti Egyetemi Könyvtár őrzi a székesfehérvári vargák céhszabályzatát, amit 1701-ben I. Lipót császártól nyertek. A bőriparosok sorában a 17. század végén a tobakmesterség tűnik fel. Tobaknak eredetileg a délszláv nemzetiségű szattyán- és kordovánkészítőket nevezték. Később a tobak elnevezést a nyersbőrkikészítő tímárokra is alkalmazták. A tímár és a tobakos között azért egészen a 20. századig megmaradt a feldolgozott bőrök fajtája szerinti különbség. A tímár főként marha- és borjú-, esetleg lóbőr feldolgozásával foglalkozott. Ezt talpbőr, ló

szerszámbőr céljaira készítette ki. Ugyanakkor a tobakos birkabőrt, kecskebőrt készített ki bélés- és díszműáru-bőrré. Utóbbi különböző színűre (fekete, vörös, sárga, szürke) festette is a bőrt.

A székesfehérvári tímárok és tobakok céhszabályait 1695-ben hirdették ki a város belső tanácsában. Magyar nyelven vezették a társulat könyveit, 1694-ből való pecsétjük felirata is magyar nyelvű. Céhzászlójuk 1854ben készült, a Szent István Király Múzeum őrzi. Ismerjük a céhet alapító és a későbbi mesterek nevét is az 1694– 1879 közötti időszakból. A bőrgyártás virágzó iparága volt a városnak, amely a 18. században a Dunántúl jelentős bőripari központjává fejlődött. A céhtagok vagyonosak voltak, a városban azt tartották róluk, hogy „három tobak egy gróf”. A belváros egyik legszebb polgárháza a Liszt Ferenc és a Lépcső utca sarkán álló manzárdtetős épület, a szomszéd házakkal együtt a 18. század második felében Schlosser Ádám tímármester tulajdonában voltak.

Mesterek Fehérváron

A székesfehérvári mesterek 1784. évi összeírásából tudjuk, hogy ebben a korban 519 mester 64 különféle ipart űzött a városban. Ez az összeírás 4 tímárt és 23 tobakot tart számon. II. József császár 1785-ben a tervezett török háború miatt meghagyta a városi hatóságnak, hogy segítse elő a tímárok létszámának növelését, és a fehérvári bőrkészletről terjesszen fel hozzá jelentést. Ekkor a városból 5 tímárt és 38 tobakot jelentettek. 1796-ban a városi tanács megtiltotta a tímároknak és a tobakoknak, hogy a nyersbőröket a palotavárosi nyílt csatornákban áztassák. Mivel a közegészséget veszélyeztették, ezért előírták nekik, hogy gondoskodjanak elzárható áztató- és mosóhelyekről. 1834-ben a tanács Parti Simon és Édes József tímármestereket utasította, hogy távolítsák el házuk elől a meszesgödröket.

A 18. század végéig az iparosokból került ki a város tehetős polgársága. Belőlük tevődött össze jórészben a városi tanács. Schlosser Ádám tobakosmestert 1731-ben Székesfehérvár főbírájává választották. Rode András tímármester még 1800-ban is a város első tisztviselője volt.

A varga céh artikulusait szintén 1695-ben hirdették ki a városi tanácsülésen. Külön céhük volt a magyar és külön a német vargáknak. Utóbbiak már cipőt is készítettek. Őket a 19. század elején a cipészek, suszterek váltották fel a mesterségben. A 18. század végi mesterösszeírások 33 magyar vargát és 18 német vargát tartanak számon a városban. A vargák éppen úgy, mint a tímárok és a tobakosok, a Palotavárosban laktak (Tobak utca, Rác utca, Szömörce utca, Vargacsatornapart). A 18. század végén a Felsővárosban is lakott 8 varga, akik 1786-ban áztatóhelyet kértek a várostól. A városi tanács engedélyével 1845-ben a vargák is építettek mosóházat a szűcsök régi mosóháza mellé a mai Vörösmarty tér egyik telkére. A mesterek cserzőanyagként a 19. század végéig növényi eredetű anyagokat, főként cserszömörcét használtak. A tobakok kutyatrágyát, a tímárok tyúktrágyát is használtak nyersbőrpácoló anyagként. Utóbbi két segédanyagot az inasok gyűjtötték össze. A nyersbőr szőrének, gyapjának leszedéséhez meszet használtak.

A tobakosmesterek fiai általában tobakosok vagy legalábbis bőriparosok (csizmadia, szíjgyártó) lettek. Egy-egy bőriparos család hagyományában e szakmák öröklődése egészen a 20. század közepéig megfigyelhető. A jómódú bőriparosok gyakran taníttatták gyermekeiket: Egyed Antal (1779–1862) dunaföldvári apát, költő, műfordító édesapja tobakosmester, Simor János (1813–1891) hercegprímásé csizmadiamester volt.

Megjelennek a vegyi anyagok

A bőrfeldolgozásban a növényi és állati eredetű segédanyagokat a 19. század végén felváltották a vegyi anyagok. Ezek bevezetését Székesfehérváron már csak a két bőrgyár érte meg. A régi bőrfeldolgozó kisipar a 20. századra szinte teljesen átadta helyét a bőrgyáraknak. 1868-ban, a céhek feloszlatása előtt négy esztendővel, még 60 tobakmester 15 segéddel és hat tanonccal dolgozott Székesfehérváron. Ugyanebben az évben a városi tanács még két tímárnak adott ki iparengedélyt. Ezzel szemben 1930-ban a két bőrgyáron kívül már csupán két tímármester dolgozott a városban. Az egykor híres palotavárosi tímárok, vargák és tobakok emlékét napjainkra csak a városrész régi utcanevei tartották fenn.