Titokzatos faszobrok az Orgona utcában

A korábban Zalka Mátéról elnevezett utcát ma már Orgona utcának hívják. A szobrok eredetét, történetét nem ismerjük. Talán egy neves fafaragó mester gyerekkori munkái.

A fiúcska, akit képzelünk, orgonát metszeni járt volt a Zalka Máté utcába, lemetszett egy-egy ágat, virágot néhány egymást követő május elején. Édesanyját köszöntötte vele, míg élt. Az apjától virágra kapott aprót pedig gombfocicsapatának papírdobozába rejtette. Később, a búcsú idején ringlispílre fizette be magát belőle.

Az orgona a minden évben meglepetésként érte az édesanyját. A májusi virág sokáig tartott. Színe lila, mint a bűnbánaté, nem fakult.

A kölyök fiatalemberré érett. Azon a márciusi napon, amikor költözése előtt áttekintette a fészer hátuljában összedobált lomokat – már nem apai utasításra, hanem saját elhatározásból készült rendet vágni –, megtalálta e régieket. Eredményeit első igazán komoly, tétre menő, önálló próbálkozásainak a fűrésszel, vésővel, kis bunkóval. Mint fruska, aki régi emlékkönyvét lapozza újra, pirulni kezdett magányában. Nem a szavak, vagyis nem a faragványok minősége miatt öntötte el a pír, egykori érzései vegyes zavara támadt fel lelkében újra. Az egyiket önarcképként értelmezte egykor, amikor magát mindig és örök huncut kópé betyárnak tartotta. Nem is gondolta, hogy ez elmúlhat.

A másikat a távoli városba költözött barátja helyett faragta, véste ki, s néha tényleg hitt abban, hogy mint a mesében Pinokkió, a figurája életre kel, s vele tart jóban és rosszban.

A harmadik volt legalul, annál is mélyebben: a szív. Ajándéknak szánta. Kettő copfja volt a leánynak, s kettő választása. Talán, ha gyorsabban dolgozott volna, sebesebben kerekítette volna le az éleket, idejében átadhatta volna neki a szobrot, és az a kislány nem azt a másikat választja. Sosem derül már ki.

Nem bírta őket sem otthagyni, sem kihajítani, sem magával vinni. Szegeket keresett, kalapácsért nyúlt. Maga előtt teli talicskát tolva ért fel az Orgona utca közepébe.