A pákozdi Horváth János soha nem ért haza a doni pokolból

Az önálló magyar hadisírgondozás a két világháború között alakult ki. A második világégést követően, 1946-ban a Honvédelmi Minisztérium készített egy tervet, amely alapján államköltségen kívánták felújítani és karbantartani a hazai katonasírokat, haza tervezték hozatni a külhonban elesett katonák földi maradványait is, azonban erről a kommunista hatalomátvétel után már nem lehetett szó. Sőt, elkezdték felszámolni a magyar és német sírokat, vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek. A rendszerváltozás szemléleti változást hozott, többféle intézményi formában láttak munkához. A Katonahősök emlékezete program csaknem két évszázad hősi halott, megsebesült, fogságba esett katona nevét és a hozzá kapcsolódó információt rendszerezve, adatbázisban tette elérhetővé. Sajnos – mint ahogy ez történetünkből is kiderül – a királyi honvédség veszteség-nyilvántartó rendszere hiányos volt, így sok esetről alig maradt feljegyzés, de az adatbázisok (köztük a hadisir.hu is) kiegészíthetik egymást.

Olvasónk azzal keresett meg, tudja, sokat foglalkozom a háborúkban történtekkel. Hallott arról is, hogy ma már hozzáférhető az adatbázis, amelynek alapján talán kiderülhet, mi történt rokonával, a pákozdi Horváth Jánossal. Biztattam, családi körben próbáljanak összeszedni minden adatot, mert minden részlet segíthet. Mint kiderült, jól tettem.

Első körben ugyanis hiába írtam be a katona adatait, a kereső nem jelzett találatot. De sok Horváth János akadt a hősi halottak között. Közülük negyvennyolcan a keleti hadszíntéren, negyvenkilencen a korabeli Magyarország területén, tizennégyen nyugaton veszítették életüket. De – hét kivétellel – mindenkinek megvoltak a pontos adatai. Elkezdtem jobban megvizsgálni a hét, adat nélküli Horváth Jánost. Jászkarajenő, sebesülés után meghalt, Szolnok, sebesülés után meghalt, hárman a fővárosi ostrom alatt estek el, egy negyedik is Budapest védelmében, Mogyoródon. És maradt az, aki a fehérvári reptéren szolgált, és 1944. december 4-én kapott fejlövést (vélhetően mesterlövész végzett vele, mert hadnagy volt, és a tisztekre „vadásztak”), és már holtan vitték be a csapatkórházba. Közben olvasónk meghozta a hírt: hadnagy volt, akit keres. Ő lesz az! Csak az nem stimmelt, hogy az adatlapon római katolikus vallásúként volt rögzítve, és olvasónk úgy vélte, csakis református lehetett. A Szentlélek-temetőben meg is találtam, a fejfán nem volt név, csak annyi, hogy „Ismeretlen katona”, de a parcella mellett a felsorolásban már ott szerepelt. 

Azonban másnap olvasónk újabb adattal állt elő, ami megváltoztatott mindent. Egy másik rokon állította, hogy az ő Jánosuk a Don-kanyarban veszett el. Csóváltam a fejem. Olyat nem találtam a nyilvántartásban, akire ez ráillene… Talán csak családi legenda.

Nem hagyott nyugodni a dolog, ezért segítséget kértem az MH Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokság 3. Hadkiegészítő és Toborzó Központjától, ahol tudtak a Fejér Megyei Levéltár adatairól, és találtak egy Horváth Jánost, aki valóban a doni harcok során esett el, mégpedig 1943. február 15-én. A halotti anyakönyvet csak később, 1967-ben állították ki. Azon a lapon rendfokozat nem szerepelt, de az igen, hogy pákozdi volt, foglalkozására nézve gépész-kovács. És igen, a családban emlékeztek arra, hogy nagyon jó keze volt, és miután Pákozdon inaskodott, Fehérváron tanult tovább, és mivel hadnagyi rendfokozatot szerzett, nyilván le is érettségizett. Biztatásomra a hozzátartozók tovább kutattak a régi papírok között, és megtalálták a fényképeket… Az egyiken pedig ott van az alakulat neve: a székesfehérvári magyar királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred II. zászlóaljához vonult be 1942-ben. A fényképet Tatatóvárosban készítették róla.

Babucs Zoltán és Szabó Péter gyalogezredről írt könyvében, a hősi halottak között azonban nem találom a nyomát, bár több Horváth is szerepel ott, de egyikük sem János. A 3/II. zászlóalj Don mellé kivonuló tisztjei között sem lelem a nevét (Keleti Miklós alezredes volt a zászlóalj parancsnoka). Ám a munka kiváló útmutató ahhoz, mi történhetett vele.

A korabeli feljegyzések szerint a 3/II. zászlóaljat a tatai nagyállomáson búcsúztatták el. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének helyi képviselői minden hadba vonultnak egy kis csomagot adtak át almával, cukorkával, főtt tojással, mákos és diós rétessel, papírral és ceruzával. Aztán felhangzott a nóta: „Indul a, indul a, fekete vonat, / Elviszi, el, az én galambomat, / Füstöl a kémény, forog a kerék, / Jaj, istenem, visszajön-e még.” Tíz napig utaztak Kurszktól keletre, majd 200 kilométeres gyalogmenet következett légitámadások közepette a kiképzőhelyig, Verhnye Nyikolszkojéig. A karácsonyt már a védőállásban töltötték. 

Becsukom a szemem, és arra gondolok, mi történhetett vele… December 20-án még megünnepelhette a 22. születésnapját, és reménykedhetett, hogy közel van a leváltásuk ideje. A fényképe hátoldalára egy hozzátartozó, talán az édesanyja azt írta, 1943. január 6-án jött tőle egy utolsó levél. Egyre erősödött az orosz nyomás, Horváth János zászlóalját többször is erős tűzcsapás érte, majd a pokol 1943. január 12-én szakadt rá a doni arcvonalra, a 3/II. zászlóaljat is bekerítették. Ennek ellenére egy harccsoportjuk nemcsak hogy kitartott, még ellentámadásra is futotta erejükből a mínusz 35 fokos hidegben. Harcolt, aki tudott a szörnyű körülmények között, majd megkezdődött a hol küzdelmes és szervezett, hol pedig halálmenetre hasonlító visszavonulás. A II. zászlóalj maradéka február első napjaiban ért vissza Sztarij Oszkolba, majd Kobiscsanra, ahol február 28-án az I. és a II. zászlóalj töredékeiből egy közös zászlóaljat alakítottak: de akkor már csak 16 tisztből és 280 főnyi legénységből állt ez az egység. A 3/II. zászlóalj május 21-én jutott haza: a 980 fővel elinduló alakulatból 72-en. 

A pákozdi Horváth János már nem volt közöttük, számára február 15-én ért véget az út.