Lakótelepi Hófehér (novella, 2. rész)

A lány gondosan megtervezte a találkozás előtti napokat. A készülődés idejére sem függeszti fel az olvasást, megnézi, mit játszanak a színházban, hátha a fiú szívesen menne vele oda is. Leveszi a polcról az Operák könyvét, a Színháztörténeti kisokost. Othello. Lapozgatja, olvasgatja a történetet. Inkább a bor, mint a darab, hiszen itt a férfi megfojtja a nőt. Nem, ez nem jó. A vágy villamosa, igen, ez már jobban hangzik. Vágy is, villamos is. Bár a villamos olyan zajos, olyan nagyvárosias. 

– És milyen is legyen a tekintete, majd ha találkoznak? Ez igencsak mosolyra késztető gondolat és játék. – Védelmet kérő nő reménykedő pillantása, vagy nagyvilági delnőnek az igéző szemsugara netán? Ez utóbbihoz jól illene akár egy hosszú cigarettaszipka is – nevetett magán, ahogyan ezt elképzelte. Egyébként is nyilvános helyeken ezeket a győzelemre vivő fegyvereket, mint például cigaretta hosszú szipkában vagy anélkül, már nem engedélyezik, no meg amúgy sem neki való. Bár azon a Gershwin-lemez borítóján elég csábosnak tűnt a széles ágyon elnyúló nő a hosszú szipkában füstölgő cigarettával, háttérben a zongora tetején pezsgősüveg kettő karcsú pohárral. Hm. Gondolatban, de csak gondolatban tényleg jólestek neki ezek a kockázat nélküli, képzeletbeli szerepek és békebeli időket szeánszra hívó díszletek. 

– Esetleg egy széles karimájú kalap? – és máris a tükör elé libbent. Nem, nem. Abban láthatatlan maradna a fonott kalácsra emlékeztető hajfonata. – Na és ha egy szót sem szólna, és csak pillantásával bűvölné el és egy kis parfümfelhővel szédítené meg? És magától értetődően meg kell még találni a megfelelő színkombinációt, haj, szemhéj, ajak, ruha. – Istenem, de sokat kell még dolgoznom ezen! Egyáltalán megérdemli ez a fiú? Értelmes, az biztos, és van benne valami megnyugtatóan kiszámíthatatlan is. Farmer és balonkabát is megteszi a kávézóban? – próbálta elképzelni magát a kicsi asztalok között. Igen, igen, de ha színházba mennénk a kávézás után? Gyorsan döntött – mégiscsak inkább félmagassarkút kell felvennem a félcipő helyett. Ott a kézitáska, mely viharos időkben horgony­ként is szolgál, megfelelően nehéz, de azért nincsenek benne súlyzók. Csak egy kis rúzs, manikűrkészlet kis és nagyobb ollóval, toll és ceruza jegyzetfüzettel, parányi varrókészlet, aztán családi fénykép­album minden eshetőségre, egy olvasni való könyvecske, ami sorban állás és utazás idején rendkívül hasznos. Jaj, és benne maradt az a szandál is, melynek elszakadt a pántja, és éppen cipészhez vitte volna. Azután a nekérdezdmilyen pirulákat tartalmazó kicsi tégely, egy kevés arckrém napos időkre, napszemüveg és olvasó­szemüveg is és a kézfertőtlenítő. Továbbá zsebkendő, mindenféle egyéb női titok. Legalul lapul szalaggal átkötve a tőle kapott levélköteg, amit mindennap újra és újra elolvasott. Ehhez persze mindent ki kellett pakolnia a táskából. Kézitáska ki- és bepakolása közben majdnem mindig odaégett valami a konyhában. Áldja, vigye, mit számít ez most. A táskában guruló almát és csokit már említeni sem lenne szabad. 

Ehhez képest a fiú szinte fegyvertelenül várta a kávézóban, ahová egyszer csak beröppen a lány az ajtón. A szárnyaló boldogságtól akár a kitárt ablakon át is érkezhetett volna, hiszen köztudott, hogy az angyaloknak szárnyuk is van, de ő annál jobb nevelést kapott, mintsem az ajtó helyett az ablakon át érkezzen. A fiú felállt és elé sietett. Mosolyaik ebben a pillanatban egymásba gabalyodnak. Valami delejes átváltozás tanúi vagyunk. Nincs már fiú és lány. A nő megáll a férfi előtt. Tőle kicsit szokatlan mozdulatokkal hármat pördül előtte. Másnak ezt nem tenné, de segíteni szeretne a lelkiekben gazdag, de bókokban szegény reménybelinek. – Vegyél már észre, dicsérj meg, hogy milyen szép vagyok és jó is vagyok hozzád! Csak elég lesz neki ennyi idő, hogy mindent, de mindent észrevegyen rajtam. Szórja az illatfelhőt, haja a férfi arcába csap, lakkozott köröm, rúzs, arcpír, divatos ruha, mindez valóságos szín­orgia. Csak erre az ünnepi alkalomra szól, mert nélkülük a nő még inkább természetesebb és szebb. – Vajon észreveszi-e rajtam azt a színes nyakláncot, amit tőle kaptam? Tetszik-e neki elsőre a szerényen mintás harisnyám, és felismeri-e a fülbevalót, amit első találkozásunkkor viseltem? A lány türelmesen áll a férfi előtt, várakozóan és bátorítóan olyan „na, ne mulyáskodjál, szólj már valamit” arckifejezéssel. A megbabonázott férfi tágra nyílt szemmel mered maga elé. Nincs illat, nem látja a hajfonatokat, sem a szépen ápolt és festett körmöket. A férfi most csővakságban szenved. Nem veszi észre a színharmóniát az ajakrúzs, a festett szemhéj és a ruházat szentháromságában. Sem a harisnya, sem a cipő nem ragadtatja el. Vak a szeme a nyakláncra és a fülbevalóra is. – Persze Homérosz is vak volt, és mindketten írtunk költeményeket. – Erre a gondolatra némiképpen lehiggad. De az ő versei, melyeket a nőnek írt, nem a nyilvánosságnak szóltak. S ha nem is voltak oly tökéletesek, mindegyik felért egy-egy szép szerelmi vallomással. Most költeményeinek egyetlen sora sem jutott eszébe, pedig annyi kedveset szeretett volna mondani, nem a papírnak, hanem egyenesen a választottjának. Nem jöttek szájára a szavak. A szíve is akadályozta ebben, mert pont most ott dobogott torkában. Tudta, hogy az előttük andalgó közös jövőben lesz elég alkalma szépeket mondania róla és neki. Nagy megkönnyebbüléssel most csak annyira futotta: – Hú, de formás feneked van! 
A kávézóban, de csak úgy magukban, többen igazat adtak a férfinak. Ha nem is állt meg, de eltelt némi idő, amíg – mint a lassított felvételeken – a nő meglepett arcán a mosoly fokozatosan és ellenállhatatlanul diadalmaskodott. Derűsen kérdezte hódolóját. – Szerinted, hol játsszák Shakespeare Sok hűhó semmiért darabját? Kedvem lenne hozzá. A nő felszabadultan, a férfi elpirulva nevetett.