Az elpusztíthatatlan otthonka

Somogy megyei nagyanyám varrónő volt, és falusi lévén még nyugdíjasként is bevállalt egy-egy munkát. Általában már csak otthonkákat varrt. Gyerekként sokszor láttam a szoba asztalán selyempapírba csomagolt, számomra borzasztó színű és mintájú nejlonanyagokat, amelyek arra vártak, hogy otthonkává váljanak. A 80-as években anyám is tartott kettőt. Ha éppen nem használta, a fürdőszobába akasztotta fel őket, és még ma is emlékszem, hogy az egyik piros, a másik rozsdabarna volt, apró virágokkal. De ezek a kis virágok már némileg fiatalosabbak voltak – ha lehet ilyet egyáltalán mondani – az idősek által viselt darabokra nyomottakhoz képest. Egy szó, mint száz: az otthonka népviseletnek számított a 60-as, 80-as években. És mielőtt azt hinnék, hungarikum volt, elárulom, a szocialista blokkban szinte mindenhol hordták.

KGST-egyenruha

– A jellegzetes ruhadarab virágkorát a Kádár-korszakban élte, amikor megindult a falvak – ha nem is a romániaihoz hasonló szisztematikus – ellehetetlenítése. Emberek tömegei hagyták ott a kistelepüléseket, hogy a nagyobb városokba költözve egészen más jellegű életet kezdjenek. Az otthonkával leginkább azok az asszonyok azonosíthatók, akik egyszerre voltak dolgozó nők és az otthoni teendőket maximálisan ellátó anyák és feleségek – mondta szinte egy szuszra Demeter Zsófia történész, amikor megkérdeztem, mit lehet tudni e ruhadarabnak az eredetéről. Az otthonka elődjének az 1950-es évek gyárainak munkaruhái tekinthetők.

Bár Nyugat-Európában, így például az egykori NSZK-ban és Portugáliában is gyártották, igazán népszerűvé az akkori KGST-országokban vált. Magyarországon az 1960-as években kezdték gyártani, előbb nagyrészt szocialista importból származó, majd az 1970-es évek közepétől főleg hazai gyártású nejlon-, illetve lengyel gyártmányú poliészterfonalból. A műszálgyártás fellendülése Magyarországon amúgy a 60-as években indult, és a 70-es években teljesedett ki. A használati tárgyak, ezen belül a ruházat esetében az volt a cél, hogy nagyobb mennyiségű, olcsó, a tömegek számára széles körben elérhető, könnyen kezelhető ruhákat gyártsanak mesterséges úton előállítható, kisebb súlyú anyagokból. Hát az otthonka pont ilyen volt.

Ronda, de praktikus

A Kőbányai Textilművek az 1968. őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron mutatta be új, műszálas női felsőruháit. Ezzel egy időben pedig a Nők Lapja közölte is több, részben oldalt megkötős, részben hátulgombolós, háromnegyedes és miniváltozatú, ujjatlan női házi ruha szabásmintáját. A Köbtex mellett persze más gyárak, így a Habselyem Kötöttárugyár vagy a Pamutnyomóipari Vállalat is beálltak a gyártás sorába. Az új termék pedig hódított. Az asszonyok által korábban általánosan hordott köténynél praktikusabb viseletnek bizonyult, hiszen megvédte az alatta lévő ruhát, mert a test nagyobb részét takarta, mint a kötény. Két hatalmas zsebébe pedig sok mindent bele lehetett tömni a zsebkendőtől kezdve a kapukulcsig bezárólag. Arról most inkább ne beszéljünk, hogy a száz százalékban műszálas darab milyen szagot árasztott mondjuk egy vasárnapi ebéd megfőzését vagy egy szüretet követően, de tény, hogy könnyű volt mosni, gyorsan száradt, és vasalást sem igényelt. Arról se feledkezzünk meg, hogy egy valamirevaló asszonynak többféle otthonkája is volt, hisz mást kapott magára, ha a házimunkának állt neki, másikat vett a kerti munkához, és sokszor még a közeli boltba is ebben a házi ruhában szalad át. Ez esetben persze egy jobban megkímélt állapotban lévőre váltott.

Ruhaínség és kivetkőzés

– Az otthonka elterjedésében szerepet játszott az is, hogy a háború után a front által érintett országokban ruhaínség volt: nagyon kevés ruhájuk maradt az embereknek, így nyilván a nőknek is. Ám abban az időben nem is volt elvárás és igény sem arra – főleg vidéken –, hogy több blúza, kosztümje vagy szoknyája legyen valakinek a szekrényében. Így aztán az otthonka viselése a ruhát is védte – mutatott rá Demeter Zsófia, aki azt is hozzátette, a háború után, az 50-es években ment végbe az úgynevezett „kivetkőzés”, vagyis a népviselet elhagyása, amely helyzetben az otthonka egyfajta pótlékként is szóba jöhetett. Ahogy az írás elején említettem: népviseletté vált. És végül, de nem utolsósorban ne felejtsük el azt a politikai-gazdasági helyzetet, amelyben Rákosi a nehézipar fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, vagyis feleslegesnek tartotta a ruhaipart is magában foglaló könnyűipar támogatását. Ezzel egyidejűleg a történész azt is megjegyezte, hogy a 20. század elején a divatban nagy fokú, uniformizálásig menő egyszerűsödés következett be – lásd lódenkabát, micisapka és társai –, amelynek logikájába akár az otthonka is beleillik.

Konzervstílus

De mit mond ma egy stílustanácsadó erről az egyszerű, szabásminta nélkül is szinte bárki által megvarrható darabról?

– Az otthonka az adott kor ikonikus öltözete volt, méghozzá abban a korban, amikor a praktikum legyőzte az esztétikumot. Nem csupán egy ruhadarab volt, hanem egy jelkép, egységes stílus, elérhető viselet, minden munka- és védőruha ősanyja. Egy „konzervstílus”, amely mindenkinek ugyanazt kínálta. Nem bíbelődtek az anyagválasztás fontosságával, a szabás jelentőségével, a viselés komfortérzetével. A praktikum mellett azonban üzenetértéke is volt – az egységhez tartozás, a látszólagos egyenjogúság szimbólumaként elfedte az egyéniséget, burkoltan takarta a nőies vonalakat és idomokat. Ahogy mondani szoktuk: ápolt és eltakart – adott rövid elemzést Tóthné Pap Edina stíluscoach.

A falusiból városivá vált emberek viselete a 90-es évekre végképp falusivá vált. Ekkor városon már tényleg csak a négy fal között, legfeljebb a kiskertben került elő a ruhadarab, amelyet egyes helyeken elvétve, de még mindig hordanak.