A hazáért derékba tört fiatal életek – A búcsi leventék emléknapját tartották Zámolyon

A 48 búcsi levente 1945. január elején került a magyar királyi 2. páncéloshadosztály kötelékébe. Alig múltak 17-18 évesek, sőt a legfiatalabb, Szigeti Béla – az egyetlen ma még élő búcsi levente – csak 14 éves volt. Közülük többen is Zámolynál vesztették életüket, miközben márciusban a Bécs felé nyomuló szovjet hadsereg ellen harcoltak. A Komáromtól 28 kilométerre fekvő településről a politikai helyzettől függetlenül már a háborút követően eljöttek a rokonok, hogy gyertyát gyújtsanak szeretteik sírján. 2008-ban aztán a zámolyi önkormányzat is csatlakozott a halottak napi megemlékezésekhez, és két évvel ezelőtt, először az elmúlt több mint 70 évben, ökumenikus istentiszteletet is tartottak a leventék síremlékénél.

De hogy kerültek Zámolyra és vesztették életüket ezek a fiatalemberek? Erről kérdeztük Weimper Zoltán hadszíntérkutatót, aki kiemelten foglalkozik a II. világháborúban Zámoly környékén történtekkel.

– Bocsássuk előre, hogy a zámolyi temetőben a háborút követően mintegy fél évvel újratemetett búcsi leventék közül teljes bizonyossággal csak Csekes Istvánt tudták azonosítani. A többiek személyazonosságát ruházatuk, illetve a zsebeikben találtak alapján állapították meg – szögezte le az elején a hadszíntérkutató, majd a történet elejével folytatta:

– Az 1944-es garami csatát követően Búcson is megkezdték a németek a még nem hadköteles korú leventék körében a toborzást, hogy feltöltsék a soraikat. A leventéknek két választásuk volt: vagy először elmennek Ausztriába, Németországba kiképzésre, vagy mindjárt frontszolgálatra jelentkeznek. A szóban forgó 48 fő utóbbit választotta – mondta Weimper.

A búcsi leventék Új­szál­lás­pusztán kaptak rövid katonai felkészítést, majd ezt követően – a pontos dátum nem ismert –, vélhetően február végén érkeztek Zámoly környékére. 1945 márciusában a Tavasz Ébredése elnevezésű német ellentámadás a Balaton és a Velencei-tó között bontakozott ki, s jelentősen megváltoztatta az orosz hadsereg hadműveleti helyzetét. Ezért volt arra szükség, hogy a szovjetek március 11-étől Székesfehérvártól északra vonják össze erőiket, s innen nyugat–északnyugat irányban erős támadást indítsanak immár a Német Birodalom délkeleti határai ellen. A Bécs ellen indított hadművelet során előbb a Zámoly melletti Borbálapusztát szállták meg, majd csapást mértek a faluban beásott 2. magyar páncéloshadosztály 3. és 4. gépesített ezredeinek négy zászlóaljára. A front 1945. március 15–16-án szó szerint átzúgott a falun. Ezekben a harcokban vettek részt a búcsi leventék is, akiket a 2. páncéloshadosztály felderítő zászlóaljának törzsszázadába osztottak be. Weimper szerint azért kerültek mindjárt az első vonalba, mert a németek, sejtvén a nagy orosz támadást, visszavonultak a második vonalba, és a magyarokat tolták előre. A fiatalok Dorner Dezső százados parancsnoksága alatt 24 órán keresztül tartották állásaikat a zámolyi erdőben.

– Azért, hogy érzékeltessem, milyen pokoli helyzet alakult ki, elmondom, hogy a tüzérségi előkészítés során, amikor is egy órán keresztül 340 különböző kaliberű ágyúval lőtték Zámolyt, csak a Borbála- és Lajamajor közötti szakaszon 19 600 gránát csapódott be. A búcsi leventék végül másnap, a második hullámot előkészítő tüzérségi támadásban estek el – szemléltette a helyzetet a hadszíntérkutató, aki arra is kitért, hogy a háborút követően sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a búcsi leventéket erőszakkal, fegyver nélkül hajtották a frontnak erre a szakaszára, ahol az erdőben egy bunkerben rejtőztek el, mert valójában nem akartak harcolni.

Ott találtak rájuk, és akkor lőtték le őket az oroszok. Ez a történet nem igaz, és ezt alátámasztotta két búcsi túlélő, Farkas János és Szigeti Béla is, akikkel még 2010-ben készített interjút Weimper Zoltán. Persze, mint minden legendának, ennek is van némi igazságalapja. Legalábbis ami az orosz katonák viselkedését illeti. Március 16-án a 4-5-szörös túlerőben lévő szovjet hadsereg áttört a zámolyi erdőtől északra és délre, ám a Burjáni-erdőt nem tudták bevenni. Ezt a szakaszt védték a búcsi leventék. Valamikor 17-én hajnalban a németek kimentették a lábán megsérült, járásképtelen parancsnokot, Dorner Dezsőt, a többiek azonban az állásaikban maradva, az utolsó golyóig harcoltak.

– Másnap, március 17-én aztán egy újabb tüzérségi előkészítő támadást követően megérkeztek az erdőbe az oroszok, s akit akkor még élve, de sebesülten találtak, mind agyonlőtték. Így vesztette életét az akkor 18 éves Tárnok András is, miközben bajtársai megpróbálták magukkal vinni. Persze lehet azt mondani, hogy amúgy is csekély esélye lett volna arra, hogy abban a zűrzavarban rendes orvosi ellátásban részesüljön, ám egy 18 éves fiatalember talán megmenekülhetett volna – zárta a történetet Weimper.

Főhajtással

Álljon itt végül a Zámolyon eltemetett leventék névsora, akik előtt tisztelegjünk most mi is, és mondjunk értük egy imát! Nyugodjanak békében!

Bajkai István (született: 1925), Csekes István (1926), Csekes János (1925), Nagy Béla (1924), Pál Géza (1925), Sántha Károly (1926), Tárnok András (1927).