A muszkák délben aludni szoktak

Érdemérmek, százéves újságcikk és a dégi család borospincéjének falába épített vitézi címer őrzi a múltat.

– A dédapám, László Péter 1882-ben született, személyesen nem ismerhettem, 1951-ben elhunyt. A papa az első világháborúban a császári és királyi 69. gyalogezrednél szolgált. Az oroszt verték Galíciában. Néhány emberével hátba támadta az oroszokat, több százan kapituláltak neki – mondta; hőstetteiért vitézi címet kapott László Péter.

A régi újságcikk részleteit hívjuk segítségül egyik kiemelkedő hőstettének felelevenítéséhez; 1916 augusztusában történt. A cikk a Fejérmegyei Napló című újság 1916. december 28-i számában jelent meg Ahogy a Hindenburgok harcolnak címmel. A császári és királyi 69. gyalogezred katonáit ezredtulajdonosukról Hindenburg bakák néven ismerték. László Péter vállalkozása – ez az írás alcíme, amelyet O. B. monogrammal láttak el, s amelyet a szöveg alapján László Péter főhadnagya írt.

„Lábán állott még a drótok előtt a vetés itt Galíciában, mikor otthon már elmúlott az aratás ideje. Magyar vér hullott a rozsba, a Hindenburg bakák borotválták éjjelente a »fórfeldet«, hogy legalább látni lehessen, ha jön a muszka. [...] Elnézegettem a titokzatos vetést, lehetne-e a muszkát valahogyan kiirtani belőle? [...]

– Alássan jelentem, én kimennék a faluba, visszasegíteni a mi feldwachejainkat. Nem való a muszkának az a sok szép kert, meg a kút.

Zugsführer [szakaszvezető] László volt a gondolatolvasó. Széles vállú, öreg vitéz, másfél éve verekedett egyhuzamban a századdal. Civilben rendőr. Lesegített figyelő helyemről, együtt ballagtunk barlangom felé, hogy a részleteket megbeszéljük. A hindenburgok már értesülve voltak; amikor elhaladtunk előttük, megszólalt az egyik, majd a másik – jelentkezett az egész század. [...] Tudtuk, hogy délben aludni fognak a kifáradt muszkák. Mikor legjobban sütött a nap, indult el két feldwachéval László Péter patrul [járőr]. Pár puskalövés a faluban, felugrottak, s előre rohantak valamennyien. [...] Az álmukban meglepett szibériaiak nem tudták, mi történt, aki életben maradt, futott visszafelé. [...] Nincsen több száznál – becsültünk a stellungból. A mozgás folyton erősbödött, az érdeklődő muszka fej mindig több lett, nem jól számítottunk. Későn állapítottuk meg, hogy egy zászlóalj muszka volt beásva [...] A rohanó patrult megállítani nem tudtuk, László Péter a muszkák hátába került, a falu szélén talált kommandót regulázta [...] Csoda történt. A Bródit elfoglaló büszke divízió katonái egy-két lövés után eldobták a fegyvert, feltartott kezek erdeje közeledett a stellung felé, mögöttük lépdelt László Péter egyedül [...] ”

A szövegből azután kiderül, hogy az ellenség ágyúkkal, gránátokkal támadt ellen, amely következtében a már korábban elfogott muszkák betörtek, szabályosan bemenekültek a 69-esek árkaiba, pozícióiba.

„A muszkák menekültek a legénységi fedezékekbe, magukkal szorították a bakákat, akik ököllel és fegyvertussal védekeztek az eltiprás ellen. Egypárnak én is kiütöttem a fogát, de ők voltak többen, belenyomtak egy legénységi lyukba, s özönlöttek utánam. [...] Körülöttünk remegett a föld, a pergőtűz újra elkezdődött [...] ”

A két fél az árkokba szorulva várt és küzdött, bezártan. A főhadnagy, saját leírása szerint már elkészült a halálra, majd kisvártatva odafent, kívül fordulat támadt, kiszabadultak, a hindenburgok megfutamították az ellenséget.

„Még jött a 18-as, közelbe esett, engem erőre hozott, utat tiportam a szabad levegőig. Kint odaestem a traverzához, hátra vágtam a két karom, úgy szívtam magamba a levegőt. Az ágyútűz elcsendesedett, a mi gépfegyverünk ropogott, a Hindenburg bakák az állás tetejéről lőttek [...] Előkerült László Péter is. – 300 muszka útban van a regimentskommandónk felé – jelentette. – Azután tudja-e, hogy mennyit támadott meg – kérdeztem. – Sokan voltak – felelte –, de olyankor a legjobb beléjük menni, azoknak nincsen idejük körülnézni, az ember meg Isten kezében van.”