Hűséggel a hazához – mindhalálig!

A határok első revízióját eredményező, Sopronban december 14-én, a környező nyolc faluban 16-án megtartott referendum végeredményét a Leghűségesebb Város magát 53 százalékban német ajkúnak valló lakosságának szavazatai döntötték el. Az Ausztriához tartozásra szavazott egyebek mellett az az Ágfalva is, ahol a nyugat-magyarországi felkelés során két fegyveres összecsapásra került sor. A második összeütközésnek székesfehérvári vonatkozása is van. 

Nemrég telefonon keresett Magyarits András, A Szabadművelődés Háza címzetes igazgatója. Elmondta, hogy a soproni népszavazás századik évfordulójával kapcsolatban a minap egy konferencián járt, mivel az 1921-es eseményekhez családja, anyai nagybátyja révén, szorosan kapcsolódik. Leültünk beszélgetni, és kiderült: a Csutora temetőben nyugvó Tarics Ferenc soproni diákként részt vett az 1921. szeptember 8-i második ágfalvi összecsapásban, amelyet a köznyelv gyakran ágfalvi csataként aposztrofál. Az ifjú Ferenc ekkor mindössze 20 esztendős volt, és nem adatott meg neki hosszú élet. Mielőtt sorsának alakulására rátérnék, lássuk röviden, mi is történt Ágfalván ezen a nevezetes napon. 

A szülők soha nem tudták feldolgozni szeretett fiuk tragédiáját

Maderspach Viktor tartalékos huszár százados, Gebhardt Pál százados és Székely Elemér tartalékos tüzérhadnagy vezetésével egy főleg Selmecbányáról Sopronba menekült diákokból, valamint szombathelyi vasutasokból és bosnyák katonákból álló, 110 főt számláló, három rajra osztott civil ruhás szabadcsapat szembeszállt a négyszeres túlerőben lévő, számottevő fegyverarzenállal rendelkező osztrák csendőrökkel. A körülbelül 4 órás összecsapásban a felkelők ötször rohamozták meg az ellenséget. A fegyveres konfliktusban győzelmet arattak. Ezt részben annak köszönhették, hogy voltak köztük veterán, hadi tapasztalattal bíró katonák, míg a csendőröknek nem volt komolyabb harci képzettségük, ráadásul nem tudták felvenni a harcot a gerillataktikával. Mindkét fél szenvedett el veszteségeket: magyar részről Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató, tartalékos hadapród őrmester, Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató, tartalékos alhadnagy és Pehm Ferenc pénzügyi tisztviselő, önkéntes elhunyt; heten súlyosan, többen könnyebben megsérültek. Az osztrákok mintegy 15–30 halottja közül két személy neve ismert: Arnold Mosch és Karl Heger járőrvezetőké. 

Az ütközet előzményeiről, lefolyásáról és következményeiről két korabeli forrás tudósított: Maderspach Viktor könyve Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból címmel látott napvilágot, és az utóbbi 15 évben többször is megjelent, míg a volt erdőmérnök-hallgató, Missuray-Krúg Lajos 1930-ban két kiadást is megért, Tüzek a végeken című kötete idén új köntösben került az olvasók elé. 

Az utóbbi műben a következőt olvashatjuk 1921 kora őszének időjárásáról: „Nem sokáig mentünk már ezután. Az egész tartalék lepihent. Árkokban, szőlők szélén helyezkedtünk el. Ekkor vettük észre, hogy csak vékony civil ruha van rajtunk! Felöltő, köpeny nélkül pedig a nyárutói éjszakák nagyon hűvösek itt a subalpin jellegű vidéken. A föld kihűl, és csak úgy didereg az ember a hajnali köd leszálltakor. Összébb húzódtunk. Egymásra dűlve melegedtünk. Előkerültek a rumos kulacsok, de még így is összeverődött a fogunk.” 

Szintén Krúgnál, az összecsapás kapcsán olvashatjuk a székesfehérvári Tarics Ferenc nevét: „A kerítések, rőzserakások mögött és az udvarokon hirtelen élénk mozgolódás támad. Az osztrák védők szedelőzködnek, mi pedig Sóska Gyulával, Félegyházy Dezsővel és szegény Tarics Ferenccel (aki néhány hónap múlva halt bele a felkelés alatt szerzett betegségébe) gyors tüzeléssel diktáljuk az ütemet. Egyszerre azután elcsöndesül körülöttünk minden.” 

A leírás egy ponton mindenképpen kiigazításra szorul, Tarics ugyanis nem néhány hónap múlva hunyt el. Az 1901. június 17-én Székesfehérváron született fiatalember, Tarics János bognármester és Radács Anna fia a Baross utca 9. alatt álló családi házukhoz közeli katonai csapatkórházban adta vissza lelkét Teremtőjének egy olyan napon, amelynek az örömről kellett volna szólnia: 1923. június 17-én, huszonkettedik születésnapján. A szülők, akiknek egészségi állapotáért a nekik és Rózsika húgának Sopronból 1922–1923-ban küldött képeslapok tanúsága szerint sokat aggódott, soha nem tudták feldolgozni a tragédiát, és az sem jelentett számukra vigaszt, hogy fiuk még halála előtt hazatérhetett szülővárosába. Magyarits András elmondása szerint nagymamája 1924-ben belehalt a bánatba. 

Talán ez a rövid írás is érzékelteti: Tarics Ferenc neve méltó a megemlékezésre. Ha valaki a Csutora temetőben a néhai Ágoston Béla lokálpatrióta fogorvos, Bory Jenő unokájának sírjánál jár, innen nem messze megtalálja a Tarics család nyughelyét. Ma még nincs rajta nemzetiszín szalaggal átkötött koszorú, de talán egyszer az is rákerül.