Egymásnak üzentek, zúgtak a harangok

Egy fiatal, élettel teli újságíróra emlékeztem a minap, amikor engem is úgy szólítottak meg, ahogy azt tették vele is éppen 96 évvel ezelőtt, azon a szomorú április 2-i napon, amikor a szél fekete zászlókat lobogtatott, és messze vitte a harangok zúgását. 

Kicsit elmerültem gondolataimban, és úgy éreztem, egyedül koptatom a flasztert. Ez az az állapot, amikor gyakran előfordul, hogy váratlanul a semmiből rám köszönnek: Szia, nzp! Helló, Zoli! Legrosszabb esetben: Jó napot, Nagy úr! És akkor zavaromban igyekszem a csorbát kiköszörülni és a köszönőnek a szemébe nézve viszonozni a gesztust. De a minap úgy köszöntek nekem, amihez nem vagyok hozzászokva: Jó napot, főszerkesztő úr! Villámcsapásként robbant be a kép a 96 évvel ezelőtti fehérvári belvárosról, ahol Skorka Károly éppen a püspökségre sietve fogadta ugyanezt a köszönést. Talán ugyanazon a helyen, ahol ez velem is megesett. 

Az Új Fehérvár ifjú főszerkesztője már lezárta a másnapi, keddi újságot, és a déli harangszó után háromnegyed órával egyedül állt a szerkesztőségben, és összegezte a napot, hogy nyugodt lélekkel mehessen a hétfői ebédre. Már a kijárat felé vette az irányt, amikor a levegőbe hasított a távbeszélő csörömpölése. Skorka Károly így emlékezett erre a pillanatra: „Ma sem tudom, miért, de ebben a pillanatban átfutott rajtam az érzés, hogy igen rendkívüli telefonüzenetről van szó. Emlékszem rá: vagy fél percig tartottam fülemen a kagylót, s hallgattam a hívó állomás három-négyszeres hallózását, mire képes voltam arra, hogy hangot is adjak, és visszaszóljak, hogy: – Halló, itt Új Fehérvár, Székesfehérvár.” 

Pontosan tudta, hogy Prohászka Ottokár püspök rosszul lett korábban a budapesti egyetemi templom szószékén konferenciabeszéde közben, de szerette volna elhúzni az időt, akár a végtelenségig, hogy nehogy az legyen a hír, amit nagyon nem akar meghallani. Ám a távbeszélő másik oldalán megszólaló férfi kérés nélkül mondta: „– Miután a püspökségen telefon nincs, az újságnak erre a megadott számára telefonálunk. Kérem, közölje az aulával, hogy Prohászka Ottokár püspök úr elköltözött… elköltözött.” És az ifjú főszerkesztő legyökerezve állt, szorította füléhez a telefonkagylót. „Eköltözött…” – ismételte a szívbemarkoló szót. Állt, és peregtek a képek arról a püspökről, aki olyan sokat adott neki. Skorka édesapja az erdélyi Tordán született, és természetes, hogy unitárius volt, míg édesanyja Gárdonyból származott, szintén természetes, hogy katolikus volt. Ezért is írhatta visszaemlékezései­ben e szavakat: „Így történt, hogy hat testvérem közül mi fiúk hárman unitáriusként, a három leány pedig katolikusként anyakönyveztettek. Benn a családban soha sem volt egyenlőtlenség a kétféle vallás miatt, de ennek is megvolt a magyarázata, s ez a magyarázat: Prohászka Ottokár.” 

Szűkszavú édesapja, mikor Skorka Károly olyan tízéves suhanc lehetett, szokatlanul későn jött haza, s elmesélte a gyerekeknek, hogy a nagy templomban Prohászka püspököt hallgatta, aki a szociális igazságoknak olyan mélységei­ről szólt, ami a konferenciabeszédének hallgatóságát rendkívüli élménygazdagsággal ajándékozta meg. Így emlékezett gyermekkora gondolataira: „Rendkívül kíváncsi voltam Prohászka Ottokárra, arra a férfiúra, aki ilyen rendkívüli hatású volt az én apámra. A gyermek számára a legkiválóbb férfiú mindig az édesapa. Először éreztem, hogy van nála kiválóbb is, és ez nem lehet más, mint Prohászka Ottokár.” 

A Seregélyesi úton a Rácbányák környékén érettségije előtt találkozott Skorka először a nagy püspökkel, aki szóba elegyedett vele, s mikor látta az ifjú bizonytalanságát a jövővel kapcsolatban, akkor megkérte, szakítson egy virágot a kikiricsek közül. A püspök akkor karjára vette botját, s a virágot megfogta, s annak szirmait lassan tépdesni kezdte, és így szólt Prohászka püspök a fiatal Skorkához: „– Nézd csak ezt a virágot, milyen tökéletes konstrukció ez! Majd otthon szedjed szét, meglátod, milyen bámulatos teremtőkészséggel van ez megalkotva! És folyton gondolkozzál: magától van ez vajon? Mindent, amit látunk, a parányi hangya, önmagában egy tökéletes egész. Amit nem is látunk, olyan parányi, az is tökéletes organizmus. Ugye, nem is kell tanulni arról, hogy van Isten, elég ha egy virágot széttépdes az ember és közben gondolkodik!?” És ez a találkozás mély nyomot hagyott Skorka Károlyon, aki emígy emlékezett vissza: „Úgy emlékezem rá, a következő napokban otthon virágos kertünk hulló rózsáinak finoman erezett leveleit vizsgálgattam, s a tátika kis öblös virágát nézegettem, közben szakadatlanul a püspök szavai jártak eszemben. Azt hittem, az a pár perces találkozás Prohászka Ottokárral elindítója volt annak a folyamatnak, hogy egészen más szemmel nézzem és lássam a teremtett világot, mint korábban.” 

Ezek a képek cikáztak az Új Fehérvár főszerkesztőjének szeme előtt, amikor rádöbbent, hogy még mindig a telefonkagylót szorongatja a kezében. Nem tudja, mennyi idő telt el, ezért sietve leszaladt, és öles léptekkel megindult a Petőfi utcában, hogy a püspöki épülethez vigye a hírt. Ám átfutott rajta, a másnapi, keddi újságot lezárta, de az nem jelenhet meg így, ezért visszasietett a nyomdához, hogy közölje Teszák Sándor mettőrrel, állítsa le az újság készítését. Az első oldal tartalmát áthelyeztette a másodikra, és kérte, az első oldalt tartsák vissza. „– Szent Isten, csak nem halt meg a püspök? – kiáltották a nyomdászok, mintegy kórusban.” Elmondta nekik, hogy de, „elköltözött”. Majd a telefonhoz szaladt, ahol Bilkei Ferenc felsővárosi plébánost hívta fel, és kérte, írjon egy vezércikket, amelyben Prohászka Ottokárra emlékezik. 

Ekkor indult a püspökségre, átadni a szomorú hírt, a nyomdában hagyva a kalapját. A siető ifjúra rászóltak „– Főszerkesztő úr! Ugye nem igaz?” De a tekintetében ott volt a válasz. Ahogy rótta az utcát, mögötte fekete zászlók jelentek meg az ablakokban. Mire a püspökséghez ért, egymásnak üzentek, zúgtak a fehérvári harangok.