„A Don-kanyarban hó takar be sírokat”

Katonahősök a Don-kanyarban címmel Maruzs Roland alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnok-helyettese tartott előadást, aki azzal kezdte, szeretné eloszlatni azt a téves mítoszt, hogy meghalni küldték ki a gyengén felszerelt Magyar Királyi 2. honvéd hadsereg katonáit a Keleti frontra. Kiemelte, ezek a katonák az akkori háborús szövetségi rendszerben teljesítettek szolgálatot és kaptak feladatot. Az ugyanakkor lehet kérdés, hogy a német szövetségesek mennyit teljesítettek az ígéreteikből és az is, hogy az általuk biztosított – nagyobb részben elavult, kisebb részben modern - felszerelés mire volt elég. 

Aki azért jött az előadásra, hogy a Donnál zajlott csatákról és hadműveletekről halljon, annak csalódnia kellett, hiszen – ahogy arra a címben is utalt -, Maruzs Roland azokra a katonákra hegyezte ki mondandóját, akik az 1942-43-ban zajlott hídfőcsatákban, az urivi áttörésben, illetve az utóvédharcokban jeleskedtek és tetteiket magasrangú kitüntetésekkel ismerték el (mint tudjuk, ezek a későbbiekben a hazai politikai viszonyok között nem jelentettek semmi jót). A rövid bevezetőben elhangzott: a 2. hadsereg III. szombathelyi, IV. pécsi és VII. miskolci hadtesteit küldték ki 1942-ben a Keleti hadszíntérre. Az áprilisban megkezdődött kivonulás után 1942 júliusában kezdődtek az úgynevezett hídfőcsaták, melyeket szeptembertől az 1943 januárjában megindult áttörésig hadműveleti szünet követett. Már a hídfőcsaták idején is számosan voltak, akik kitüntették magukat a harcokban. 

Egy ember, tizenegy harckocsi

Fehér Ernő tartalékos őrvezető emblematikus figurája a doni hősöknek, aki egyes feljegyzések szerint páncéltörő ágyújával egymaga 9, más források szerint 11 harckocsit lőtt ki egy augusztusi szovjet támadás során 1942-ben. Ezt a tényt szovjet források is megerősítik. 

 Helytállásáért Magyar Arany Vitézségi Érmet kapott, amit összesen 40 főnek adományoztak oda a háború során. A harctérről nem sokkal később súlyos sérülés miatt szállították haza. Sikeresen felépült, 2010-ben hunyt el. Visszaemlékezését a Honvéd Zsebnaptár 1943. évi számában részletesen is közzétették. Fehér őrvezető vitézségi érme ma a Hadtörténeti Múzeum tulajdonában van. 

Egyedül fedezte társai visszavonulását

Dalos Ferenc huszadikként részesült Magyar Arany Vitézségi Éremben. A keleti frontra honvédként került ki, de korábban altiszti rangban szolgált. A fennmaradt dokumentumokból nem derül ki, miért fokozták le. A harctéren viszont tetteivel szándékozott tisztára mosni a nevét. Egy 1942 augusztusi szovjet támadás során golyószórós csatárként önként vállalta, hogy fedezi szakasza mozgását, aminek így sikerült visszavonulnia. Ő azonban az ellenség hátába került, így nem tudott a századához csatlakozni. Elrejtőzött a terepen, majd a sötétedés beállta után golyószórójával indult visszafelé. Közben sebesült bajtársra akadt, akit elsősegélyben részesített, végül még egy napi rejtőzés után vele együtt sikerült visszatérnie századához. A háború végén amerikai fogságba került, ahonnan visszatért Magyarországra. 1988-ben hunyt el. 

A hídfőcsaták harcai kapcsán további nevek és történetek is előkerültek, így többek között felsőkubinyi Meskó László, Mocsáry István, Horthy István (Horthy Miklós kormányzó fia), és Massányi Tibor hőstetteivel is megismerkedhetett a hallgatóság. Utóbbi elsőként kapta meg a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet, amit összesen 22 magyar és egy német tisztnek adományoztak a háború folyamán. A Massányi család, nem mellesleg, három fiút vesztett a hazáért vívott harcokban, Tibor két bátyja az I. világháborúban halt hősi halált. A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével posztumusz kitüntetett Mocsáry István őrnagy, bombázótiszt pedig a Donnál elesett azon kevesek egyike, akinek a földi maradványait utólag sikerült azonosítani - a vele együtt lezuhant két társával együtt -, amiket hazahozatal után a Fiumei úti sírkertben temettek újra. 

Három hónap alatt öt Vitézségi érem

Az áttörés napjainak is megvoltak a kitüntetett hősei. Maruzs Roland szerint azokban a napokban a katonák célja inkább már az volt, hogy feltartóztassák a támadó szovjeteket, amíg a bajtársak visszavonulnak, esélyt kapva a megmenekülésre. Újabb nevek és tettek hangzottak el. Így pl. Jeskó János hadnagyé, akiről Marton Gyula Katonavégzet – Don Kanyar 1943 című regénye is szól és aki egy árkászszakasz parancsnokaként a legjobb tudása szerint irányította az arcvonal megerősítését, majd a téli felkészülést. A harctér mostoha körülményei között a leleményes műszaki szakember számos ötlettel, újítással igyekezett a saját és katonái mindennapjait élhetőbbé tenni. Vitéz Delacasse Gábor testőr őrmester többször vezetett sikeres felderítő akciót, mielőtt 1943. január 18-án Goncsarovka faluban, visszavonulás során életét vesztette. Alig több mint három hónapos frontszolgálatáért, a honvédségben minden bizonnyal egyedülálló módon, összesen öt Vitézségi Érmet kapott.

Amire a szovjetek sem számítottak

Akik túlélték a Don-kanyar poklát, azok közül sokan fogságba estek. Mivel a szovjetek nem voltak felkészülve a hadifoglyok nagy tömegére – a magyar-német erők teljes körbezárására és felmorzsolására készültek, amit aztán nem tudtak teljesen megvalósítani -, ezért a hadifogolytáborokban végtelenül egyszerű és kegyetlen állapotok uralkodtak. 

 Rendszeres volt az éhezés és járványok is alaposan megtizedelték a szerencsétleneket. Források szerint a hadifoglyok 10 százaléka sem érte meg a szabadulást. Akik végül mindent túlélve mégis hazajutottak, azok sem jártak jól. De ez egy másik történet.

Ami a konkrét számokat illeti, a korabeli veszteségi jelentések szerint 1943. január 1. és április 6. között 96016 fővel csökkent a 2. hadsereg létszáma. Ebből 28044 főt szállítottak haza sebesülés miatt, 26 ezer fő esett fogságba (szovjet híradások szerint) és 41972 fő esett el vagy halt meg. Utóbbi itt azt jelenti, hogy nem harci cselekmény következtében hunyt el, hanem betegség, baleset, fagyás, stb. következtében vesztette életét.

Fehérváriak a Keleti fronton

Szóba kerültek a Keleti frontra küldött fehérváriak is, akik a 3/III. zászlóaljban a 6. könnyűhadosztály kötelekében az 52. gyalogezredbe sorozva vonultak ki a doni hadműveleti területre. 1942. április 8-án búcsúztatták őket a Horthy Miklós (ma III. Béla király) téren. A 3/I. és a 3/II. zászlóaljak, valamint az ezredközvetlenek 1942 novemberében pótlásként kerültek ki a Donhoz. A 3. gyalogezred a 9. könnyűhadosztály kötelékében váltotta a nagykanizsai 17. gyalogezredet, de végül a kanizsaiak is maradtak a hadműveleti területen. A fehérváriak az 1943. január 12-i urivi, majd a január 14-i scsucsjei áttörést követően, még 10 nappal később, január 24-én is a Don-mentén, Gremjacsje településnél harcoltak, tőlük tovább csak a 17/III. zászlóalj maradt az eredeti állásokban, mint az „utóvédek utóvédjei”.

Az előadás végén aztán kiderült, többen is ültek a hallgatóság soraiban, akiknek édesapja vagy nagyapja megjárta a Don-kanyart és csodával határos módon került haza. Ők a névtelen hősök, akik „csak” tették a dolgukat és túlélték a háború poklának egyik legmélyebb bugyrát.