Londoni látvány

Mi azonban maradjunk most annál, hogyan is "nézett ki" a tizenhat napos forgatag, milyen volt a látvány. Hadd idézzem mindjárt Vitray Tamást, aki kijelentette, hogy az olimpiát csak a televízióban lehet látni igazán. Ő nyilván a tudósítók munkájára utalt, mert egyébként a legjobb felbontás sem pótolhatja teljesen a helyszín varázsát, hangulatát.

Ám ami a tévéből átjött, az is pompás élmény volt. Kezdve a nyitóünneppel, amelyet a Gettómilliomost rendező Danny Boyle álmodott a stadionba. Anglia történelmét a maga módján mutatta be az élőképekkel, filmszerű snittekkel, azaz volt abban grandiózus tömegjelenet, szürreális humor, és gyakran bizony irónia is. Utóbbi egyébként a briteket egyáltalán nem borzasztja el, szoktak ők viccelődni saját történelmükkel eleget. Ami a lényeget illeti: a színvonalas sportesemények, mindenekelőtt az olpimpia mindig nagyon szórakoztatóak.

A rengeteg kamerának köszönhetően mindent láthattunk, szuperközeliben is - a győztesek, a pontszerzők örömét, a lemaradók gyötrelmeit. A versenyek izgalmát, a testek kínját, aztán az öröm eufóriáját. Visszatérve a tudósítókra, ők láthatóan- hallhatóan jól érezték magukat. A záróünnepség alatt ugyan néha küszködtek saját szóvirágaikkal, hogy pariban legyenek a pazar show-val, de amúgy is a képek győztek. A zárás laza, érzelmes és játékos volt egyszerre. A végén az angolok egyik legfontosabb exportcikkükből, a pop-és rockzenéből adtak ízelítőt.

Én ugyan örültem volna a Rolling Stones-nak, de azért ott volt a The Who, a Queen-ből Brian May és Roger Taylor, Pink Floyd-zene is szólt, Nick Mason dobossal, megidézték John Lennont, élenekelt Annie Lennox. Akárcsak Eric Idle, a Monty Python-ból. Ötletes, szellemes és könnyed volt az egész. Laza, pedig az angolokat kimértnek tartják. Aztán a zászlót látványosan átadták a riói polgármesternek. Milyen lesz ott az olimpia?