évforduló

2020.03.01. 07:00

Száz éve választották kormányzóvá Horthy Miklóst

Tengernagyi egyenruhában belépett az ülésterembe, jobb kezét esküre emelte, és katonás hangon letette az esküt.

Gulyás László

Az 1918. október 31-i őszirózsás forradalomnak nevezett eseménysor után több mint egy évig tartó kaotikus időszak következett a magyar történelemben. Az ország nagy részét Károlyi Mihály elhibázott lépései következtében csehszlovák, román, szerb és francia csapatok szállták meg, miközben a maradék országban 133 napig tombolt a vörös terror – olvasható a Magyarságkutató Intézet honlapján megjelent megemlékezésben.

Ez a káosz Horthy 1919. november 16-i Budapestre történő bevonulása után kezdett kitisztulni. Novemberben hivatalba lépett a Huszár-kormány, decemberben meghívták Magyarországot a versaillesi békekonferenciára, és 1920 januárjában sor került a nemzetgyűlési választásokra. Az ország lassan kezdett visszatérni a normalitás útjára.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/transcoded/8/83/Horthy_enters_Budapest.webm/Horthy_enters_Budapest.webm.480p.vp9.webm

Ebben a szituációban kulcskérdésként merült fel az államforma és az államfő kérdése. Az államforma kérdéskörét – köztársaság versus királyság – a magyar politikai elit rövid idő alatt lerendezte. Széleskörű konszenzus alakult ki, hogy Magyarország államformája a királyság marad. Ezen döntés azonban rögtön felvetette a következőt:

Ki legyen a király?

Az 1920. január 25-i választáson a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) és a Kisgazdapárt megközelítőleg egyenlő számú mandátumot szerzett. Mindkét párt egyetértett abban, hogy Magyarország királyság legyen. Csakhogy a KNEP politikusai legitimisták voltak, azaz a 1918 novemberében „az államügyek intézésétől” visszavonult IV. Károlyt tekintették Magyarország jog szerinti uralkodójának, és ezért restaurációja mellett szálltak síkra. Míg a Kisgazdapárt a szabad királyválasztás mellett érvelt, azaz IV. Károlyon kívül más személyt is el tudott képzelni a magyar trónon.

A legitimisták és szabad királyválasztók küzdelme azonban nem a magyar Parlamentben dőlt el. 1920. február 2-án a brit és a francia kormány határozottan jelezte Budapestnek, hogy új államfőként sem IV. Károlyt, sem a Habsburg-ház valamelyik tagját nem tudják elfogadni. A vezető politikusok rendhagyó megoldást találtak, úgy döntöttek, hogy ideiglenes jelleggel kormányzót állítanak az ország élére. Hasonló megoldásra volt már példa a magyar történelemben, gondoljunk csak Hunyadi János és Kossuth Lajos kormányzóságára. Az elvi döntés megszületése után, felmerült a gyakorlati kérdés:

Ki legyen a kormányzó?

Két név merült fel kormányzójelöltként: Apponyi Albert és Horthy Miklós. Apponyi három komoly hátránnyal rendelkezett: egyrészt az életkora – ekkor már 74 éves volt –, másrészt köztudott volt erős legitimista álláspontja. Harmadrészt a nevével fémjelzett oktatási törvény (1907) miatt – melyről a Nagy Háború alatt a Monarchia-ellenes emigráció, majd a háború után a leendő kisantant politikusai a lehető legsötétebb képet festették – Nyugaton személye összeforrott az erőszakos magyarosítással. Mindezek miatt sem London, sem Párizs bizalmát nem bírta.

Ezzel szemben Horthyról fokozatosan egy nagyon pozitív kép alakult ki az antant döntéshozóinak szemében. Már 1919 augusztusában az USA katonai missziójának vezetője, Harry Bandholtz tábornok egy jelentésében

„patriotizmussal átitatott, vitathatatlanul egyenes és becsületes tisztként”

ír róla. A Huszár-kormány létrehozása körül serénykedő antant diplomata, Sir George Clerk 1919 őszén Budapestről azt jelentette Versaillesba, hogy „teljes mértékben bízik Horthy tengernagy őszinteségében”. Gyakorlatilag 1920 januárjára Horthy elnyerte az antant bizalmát és támogatását. Ráadásul Horthy rendelkezett az egyetlen ütőképes magyar fegyveres erővel, a Nemzeti Hadsereggel.

A marxista történetírás, illetve utóda a napjaink balliberális történetírása a fentebbi két tényezőt hangsúlyozza. A kép objektivitása érdekében ehhez azonban még további tényezőkre kell felhívnunk a figyelmet: Egyrészt Horthy 1919 őszén és 1920 elején begyűjtötte a magyar politikai élet számos meghatározó csoportjának – például a konzervatív arisztokratákét –támogatását. Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy mivel

korábban nem vett részt a pártpolitikában,

pártok feletti személyiségként mutatkozhatott.

Másrészt annak ellenére, hogy protestáns volt, elnyerte a katolikus egyház támogatását is. Harmadrészt vidéken a parasztság és a városokban a polgárság

a háborús hőst és Magyarországot a válságból kivezetni képes erős embert látta benne.

Ezt a képet jelentősen elősegítette, hogy a román megszálló csapatok kivonulása után Horthy számos városba (Székesfehérvár, Tatabánya, etc.) a Nemzeti Hadsereg élén felszabadítóként vonult be.

Egyetértünk Thomas Sakmyster amerikai történésszel – aki egyébként monográfiájában Horthyról nem túl hízelgő képet vázolt fel – miszerint, Horthyt valószínűleg akkor is nagy többséggel megválasztották volna kormányzónak, ha demokratikus népszavazást tartottak volna a kérdésben.

A kormányzóválasztás azonban más módon valósult meg: első lépésként a magyar Nemzetgyűlés 1920. február 28-án elfogadta az 1920. évi I. törvényt, mely kimondta, hogy „az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ.” A törvény elfogadása lehetővé tette, hogy 1920. március 1-jén a Nemzetgyűlés szavazhasson a kormányzó személyéről.

Az eredmény Horthy elsöprő sikerét hozta:

141 szavazatból 131-et kapott, 7 szavazatot Apponyi mellett adtak le, két további jelölt egy-egy szavazatot kapott és volt egy üresen leadott szavazólap is.

A szavazásra némi árnyékot vetett, hogy Prónay és Ostenburg alakulatai kordont vontak az Országház köré és több képviselőt nem engedtek be, illetve magában az épületben egyenruhás tisztek sétálgattak. Nem tagadhatjuk, ezek a kísérőjelenségek egyfajta megfélemlítési kísérletként értékelhetők. De abban is biztosak vagyunk, hogy

Horthy ezek nélkül is megnyerte volna a nemzetgyűlési szavazást,

legfeljebb az őt nem támogató szavazatok aránya nőtt volna meg némileg.

A szavazás után Prohászka Ottokár katolikus püspök vezetésével küldöttség indult Horthyért a Gellért Szállóba, ahol budapesti bevonulása óta vezérkarával együtt lakott. Horthy fogadta Prohászkát, aki az alábbiakat mondta: „A magyar nemzetgyűlés kormányzóvá választotta. Méltóztatik elfogadni Magyarország kormányzójának tisztét?”

Horthy válasza megdöbbentette az esemény szemtanúit, ugyanis kijelentette, hogy az 1920. évi I. törvény olyan mértékben megköti a kormányzó kezét, hogy amennyiben a törvényt nem változtatják meg, ő inkább a hadsereg főparancsnoka marad. Prohászka telefonon felhívta az Országházat és tájékoztatta a képviselőket Horthy feltételeiről. A képviselők meghátráltak, felhatalmazták Prohászkát, hogy közölje Horthyval: a kormányzói jogkör kiterjesztésére irányuló követeléseinek törvényes úton eleget fognak tenni.

Ezek után Horthy gépkocsival az Országházba hajtatott – itt még némi alkudozásra sor került –, majd Horthy tengernagyi egyenruhában belépett az ülésterembe, jobb kezét esküre emelte, és hangos katonás hangon letette az esküt. A Nemzetgyűlés tapssal és örömkiáltásokkal köszöntötte kormányzóját.

Az, hogy a Nemzetgyűlés és az egész ország hogyan értékelte Horthy kormányzóvá történő választását, és a jövőre nézve milyen általános várakozását fogalmazott vele kapcsolatban, véleményünk szerint a legplasztikusabban Z. Nagy Ferenc kisgazdapárti politikus örökítette meg emlékirataiban. Eszerint: „Horthy a mi akkori fogalmunk szerint ’nagy lelkesedéssel’ megválasztott kormányzó volt, és reméltük, hogy Kossuth Lajos nyomdokaiba lép.”

Az már napjaink kérdése, hogy a kormányzóválasztás 100 éves évfordulóján, vajon a történészek és a közvélemény igen vagy nem választ ad-e arra a kérdésre, hogy sikerült-e Horthynak Kossuth nyomdokaiba lépnie.

Borítókép, fotók, videó: wikipedia

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában