2020.05.16. 14:00
Talán a legerdélyibb étel a Hargitán a puliszka
Még a téma iránt érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy földig rombolták elemeit.
A szemnek öröm, a gyomornak kihívás Fotó: Tihanyi Tamás / Fejér Megyei Hírlap
Lépésben haladtunk a terepjáróval az Úz-völgyében. A kerekek mintha külön-külön minden kődarabbal sorsot húznának, majd egy döccenés jelezte, hogy megint közelebb vagyunk a célhoz, az ezeréves határhoz. Levente nyugodtan vezetett, sokszor bejárta már azt a vidéket. Csak akkor mordult, ha románt látott szekéren, s küldte hol fojtottan, hol hangosabban el, valahová Bukarest felé. Láttam, fiatal kora ellenére a lelkében még nem ért véget a világháború. Mint ahogyan lelkünkben harcolunk olyan sokan még ma is.
Amikor elértük a völgyzár egykori helyét, otthagytuk a kocsit az Úz partján és Levente megmutatta, mi maradt az Árpád-vonalból, amelynek elemeit a románok a hatvanas években robbantották fel. Egészen a temetőig kísértük a múltat, a temetőig, amelynek léte nemrég akkora vihart kavart. Beléptünk a székelykapun és szó nélkül rendet tettünk a sírok körül, miközben hátunkban éreztük a közelben fát lopó románok sötét pillantását.
Minden alkalommal, amikor elkészítem a puliszkát – vagy pulickát –, mindig ez a történet, azok a napok jutnak az eszembe. Leventééknél laktunk, az Úz-völgyének székelyföldi végében, s nem múlhatott el nap juhtúrós puliszka nélkül.
Igen laktatós étel, amelynek érkezését megelőzte a híre. Mi reggelire kaptuk, ami sokaknak talán istenkísértésnek hangzik, de egyvalami biztos volt: úgy indulhattunk el a Kárpátokat járni, hogy jó ideig nem kellett az ebéd miatt aggódnunk. Sőt: az esetek többségében csak valamit haraptunk napközben, s bőven kitartottunk vacsoráig. Utána, hazatérésünket követően még azon a héten megpróbáltuk és megtanultuk az elkészítését, s máig egyik kedvenc ételem.
Többféle módon megvalósítható, íme az egyik.
Szükség van hozzá negyed kiló kukoricadarára, egy liter vízre, két evőkanál vajra (vagy margarinra, de ha kihagyom, én észre sem veszem), két-három deciliter tejfölre, tizenöt–húsz dekagramm juhtúróra, szalonnára és egy fej hagymára vagy paprikára.
Azzal kezdjük, hogy felforraljuk a vizet, persze kell bele némi só is. Aztán óvatosan öntsük bele a kukoricadarát és állandó keverés mellett várjuk meg, amíg megfő, ehhez a legjobb alacsony lángon tartani a tűzhelyt. Valahogy úgy csináljuk, mintha a gyereknek tejbedarát készítenénk, nekem a művelet ahhoz hasonlít a legjobban. Amikor elforr róla a víz, a dara megsértődik és puffogni kezd, ezután belekeverhetjük a vajat. Jól tesszük, ha a szalonnát előtte kockára vágjuk, ha jót akarunk magunknak, jó húsosat válasszunk, majd süssük, pirítsuk meg a saját zsírjában. Keverjük el a juhtúrót a tejföllel, a lilahagymát vagy a paprikát pedig daraboljuk apróra.
Elvileg azt tanácsolják, hogy az elkészült kukoricadarát öntsük egy hőálló üveg tálba vagy más hasonló tulajdonságokkal bíró edénybe, s tegyük rá a juhtúrós tejfölt, majd a szalonnát. Egy 180 fokos sütőben tíz percet szánjunk a sütésre, majd tálalás előtt szórjuk rá a lilahagymát vagy a paprikát.
Legutóbb én olyan helyen készítettem, ahol nem állt a rendelkezésemre sütő, ezért ezt a befejezést kihagytam, de elhihetik, nekem úgy is ízlett.
Aztán mehetnek szántani.