Kékfestő és kaláris

A program ötletgazdája Jagasicsné Gábor Ildikó ékszerkészítő, aki évekkel ezelőtt beleszeretett a csodálatos, sárközi gyöngyékszerekbe, amelyek elkészítésének minden fortélyát megtanulta a neves mesterektől. Közben persze lenyűgözték a pompás sárközi viseletek is. Ildikó azt vallja, hogy ismerni kell a múltat, meg kell tanulni a hagyományos technikákat, és erre az alapra építve, érdemes átlényegíteni a régi viseletek elemeit – s azok mai kor embere számára is becses, hordható darabokká válnak.

Bucsuházy Piroska divattervezőben nagyszerű partnerre talált: ő ugyanis nemrégiben hagyományos – korábban az ország sok tájegységén használt, hordott – kékfestő anyagokból készített modern kollekciót. Ezért aztán a délelőtt egyik csúcspontjaként divatbemutatót láthattunk: a modellek egytől egyig kékfestővel kombinált ruhákat viseltek, amelyeket Jagasicsné Ildi csodálatos gyöngyékszerei tettek még feltűnőbbé. Kiderült, hogy a hagyományos kékfestő anyagból a mutatós nadrágokon, szoknyákon, blúzokon, sőt, férfiingeken kívül – fehér muszlinnal párosított – estélyi ruha és jópofa hátizsák egyaránt készíthető. A hagyományos technikával készült gyöngyékszerek modern változatai pedig nem csak a kékfestőhöz, de a farmerhez is passzolnak.

Mindez persze csak a nap egy szelete volt, hiszen a fehérvári kézművesek meghívták a sárközi népművészet legjelesebb szakértőit is, hogy – a program címéhez híven – megismerhessük a múltat, egy tájegység híresen szép öltözékeit, kézműves remekeit.

Pirisáné Nagy Katalin viseletkészítő talán reggelig tudott volna mesélni a sárközi öltözékekről, amelyek készítésének mikéntjét még az édesanyjától tanulta. Katalin a térképen megmutatta, hol is fekszik az a híres Sárköz, amelynek középpontja Decs: innen terjedt el a polgárosodással a viselet. Valóban sokáig sár és víz között éltek ott az emberek, aztán az 1800-as évek végén, az ármentesítés után megindult a komoly vagyonosodás, és ezt az öltözékek is tükrözték. A viselet elemei alapján a ruháról mindent le lehetett olvasni: a vagyoni helyzetet, a családi állapotot (leány-e vagy asszony, van-e gyermeke), a korosztályt, amihez tartozott (idővel a színes helyett sötétebb ruhákat hordtak az asszonyok) és a vallási hovatartozást (katolikus-e vagy református, sőt, a bennfentesek azt is tudták, Sárköz melyik részéről való, mert a peremvidék falvainak viselete eltért a decsi divattól. Mi persze ámulva gyönyörködtünk a tekerődző bíboros parittyafőkőtőben, tornyosbársony pártában, a farkos recefőkötőben, a kontypántlikás parittyafőkötőben, no meg a selyemből, kasmírból készült szoknyákban, selyem röpikékben. Az is kiderült, hogy a bíboring elnevezése nem vöröset jelölt, hanem egy sajátos szövéstechnikát, amivel hihetetlen finom ingeket készítettek.

A sárközi szőttesekről, gazdag mintázatukról Fodorné László Mária kéziszövő mesélt: arról például, hogy a megbocsájtották, ha az eladó lány nem tudott főzni, de a szövéshez mindenkinek értenie kellett. A szép abroszoknak sokféle funkciójuk volt, mennyiségük, gazdag mintázatuk a vagyoni helyzetet is tükrözte. Az asszonyok kosárban, a fejükön vitték a terhet: a kosár alá szőttest tettek. Otthon, munka közben is egy abrosszal védték a ruhájukat, de a szövött terítő táskaként is szolgált, maguk elé kötötték, két végét pedig felcsippentették. Na persze ez a vagyonos vidék – ahogy már említettük – a nyakban, derékon, hajfonatban hordott gyöngyfűzéssel készült kiegészítőkről is igen híres.

Jagasicsné Ildikó hagyományos munkáit is megmutatta, a jellegzetes népi ékszereket: a csodálatos nyaksi-változatokat, kalárisokat, a derékon hordott szorítkókat, a hajfonatban viselt csafringot.

A divatbemutató pedig ráébresztett bennünket, hogy az ékszerek modern változatait mi is boldogan viselnénk.

Yumi és a kimonó titka

A Kézművesek Házában régi, kedves ismerőssel találkoztunk: Yumival, a japán fiatalasszonnyal, akinek ügyességére, szorgalmára már többször rácsodálkoztunk. Legelőször is egy tárlaton, ahol mestere, Jagasicsné Ildikó társaságában ő is bemutatta gyöngyfűzött ékszerét. Képzeljék el, Yumi egy hónap alatt(!) úgy megtanulta a sárközi gyöngyékszer készítését, hogy munkáját beválogatták a tárlatra. Yumi azóta is ott van a kézműves találkozókon, magyarul már mindent ért, de még keveset beszél. Hazánkba a férjét követve került: férje a megyében dolgozik egy nagyvállalatnál, Yumi pedig láthatóan nagy buzgalommal ismerkedik a magyar kézműves hagyományokkal.

A Sárköz népművészetét ismertető napon pedig azzal bűvölt el mindenkit, hogy ő is bemutatta a saját nemzeti viseletét, gyönyörű kimonóját, amelyhez magyarul olvasta fel az ismertetőt. Megtudtuk, hogyan készül egyszerű szabásminta alapján a T alakú köntös, melyet a test köre csavarva széles övvel (obival) viselnek. A kimonót persze, gondosan őrzik, ha kell átalakítják, később gyerekruhát varrnak belőle, majd takarításhoz használt rongyként végzi.

Yumi kimonóban, a sárközi népviseletet bemutató baba mellett

„Láthatják tehát, hogy a kimonót mi teljes egészében hasznosítjuk" – jelentette ki végül általános derültség és taps közepette Yumi, aki azt is megmutatta, hogy a kimonó ujját miként lehet felkötni, ha arra van szükség – ehhez a szalagot a ruha ujjából varázsolta elő.

Yumi a gyöngyfűzés mellett most szőni is tanul Gulyás Antalné Ági szövőtől a Kézművesek Házában: az első kezdő darab egy terítőcske után, most egy gyönyörű vállkendőt sző, amihez maga választotta a narancspiros alapszínt, amelyet finom sárga minták díszítenek.

Megsimogattam a szövőszéken pihenő, készülő darabot, és arra gondoltam, bárcsak magam is annyit tudnék a híres japán kultúráról, mint amennyit rövid idő alatt Yumi tanult a magyar hagyományokról.