Megőrizte királyi múltját

Nem először jártam Krakkóban a késő nyári, kora őszi simogató napsütésben, de újra magához ölelt a múlt egyszerű, de mégis káprázatos harmóniája jelenünk nyüzsgő életével. Aki váltott már két szót lengyellel, annak nem kell elmagyarázni, hogy szeretetre méltó népség, s ha a befogadott ráadásul magyar, akkor mindent megkap kedvességből, segítőkészségből.

Krakkó éppúgy koronázó fővárosa volt Lengyelországnak, mint Székesfehérvár Magyarországnak, csak valahogy jobban megkímélték a hódítók, a leigázók. Szent István apja, Géza nagyfejedelem nyomdokaiban és palotájában járva megalapozta Székesfehérvár jövőjét, s tette az akkor már majd negyvenezres székhelyet Magyarország fővárosává. Műve tudatos volt, s a világi hatalom központjává építette Székesfehérvárt, éppen ezért itt nem alakított ki érsekséget, püspökséget, hanem azt Esztergomba helyeztette.

Némi szerkezeti eltolódással, de hasonlóan alakult ki Krakkó. I. Mieszko szláv fejedelem és fia, Beloszláv 989 után meghódította Sziléziát, és 1000-től püspöki székhelyet alakítottak ki. Az újítóként is emlegetett Kázmér uralkodása alatt, Szent István halálakor, 1038-ban vált Lengyelország fővárosává Krakkó, az akkori tízezres város.

Egy Fejér megyei ember, ha a két város születésének tudatában sétál Krakkó csodálatos középkori utcáin, bizony elfacsarodik a szíve. A nagy tömbös terek, épületek, a lekerekített áthidalásokkal, félköríves térlefedésekkel meghódították Lengyelország e nagyon szép vidékét, majd később – amikor magasabb méretekben gondolkoztak az építészek, de karcsúbb idomokkal kívánták áthidalni a tereket – rügyet vert a gótika ámulatba ejtő világa. Krakkó belvárosának jelentős része már a 14. században állt! Ez az a pont, amitől könnybe lábad a fehérvári szeme. Itt, a Velencei-hegységgel, Bakonnyal, Vértessel és a déli láppal határolt területen egy ilyen Krakkó-szerű város épült, csak egy kicsit korábban. Siklósi Gyula régészprofesszor bizonyára helyre tenné érzelmeimet, és megmondaná, miben tér el e két város építészete, stílusa. Egy dolog mégis bizonyos, ha megtehetné, ha élhetne még, újra és újra elmondaná, hogy még a legádázabb ellenségünk, a török is 28 gótikus és román stílusú, középkori templomot hagyott Székesfehérváron. Újra leírom: 28-at! Az osztrák azt mind széthordta, csak egy kápolnát, az Anna-kápolnát hagyta meg.

Nem számoltam, Krakkóban mennyi a középkori templomok száma, de katedrális és templom összesen 30 darab van. Mi, fehérváriak 27 középkori templomot vesztettünk el száz év alatt a török hódoltság után! Talán így érthető, miért is jár fájó szívvel, de gyönyörködő szemmel egy Fejér megyei Krakkó sokat látott kövein. Mert annyi biztos, sokat látott a lengyel Vajdaság fővárosa, Lengyelország egykori koronás fővárosa. Ha csak a Wawel-dombon álló királyi várra, a mellette épült, pontosabban a korok által építtetett székesegyházra gondolok, bizony jártak ott sárkányok is, királygyilkosok is, de ott volt lengyel király a mi erdélyi fejedelmünk, Báthory István, aki feleségével is csak tolmácson keresztül tudott beszélgetni. Az évezredes kövek királyi menyegzőket és

temetéseket, hódítók csörtetéseit, öt klasszikus egyetem felépítését, az egyetemista valétálók sörös vigadásait, Lengyelország megalázásait, feltámadásait, a legmocskosabb 20. századi vérengzésig, sok dolgot láthattak. És milyen furcsa, épen, sokszor sértetlenül állnak e kövek, s a krakkóiak utcai kiállításokkal elevenítik meg történelmüket. Nem elégszenek meg az épített históriával, tudatják, mélyen belevésik az új nemzedék agyába múltjukat, mert a jövőnek csak így állhatnak neki.

Én Krakkó egyik román stílusú temploma mellett álltam éjfélkor, egy ifjú szívszorító klasszikus brácsaelőadását hallgattam, s azon tűnődtem, nekünk ebből miért nem maradt semmi. Tudatom bal és jobb fele között visszhangzott Siklósi Gyula hangos kérdése: miért nem mutatjuk meg, milyen csodálatos városban élhetünk, miért nem tanítják, hogy igenis európai város volt Székesfehérvár? Talán egyszer valaki kivetíti, Romkertet lefedő üvegpadlóra felépíti (ahogy azt Vazul barátom kitalálta) a gigászi Nagyboldogasszony-koronázótemplomot négy tornyával, köztük a 78 méter magassal. Talán a modern technika lesz az, amely megmutatja egyszer porig elhordott városunkat. Addig is, aki látni szeretne valami hasonlót, az menjen el Krakkóba, engedje közel a lengyeleket, olvassa a kövek üzeneteit, s akkor újra hazatalálhat!

Azt tartják a régiek, hogy királynak születni kell – Krakkó és Székesfehérvár annak született –, de ez nem elégséges, meg is kell annak maradni!