Az albán diktátor bosszúja… – 1. rész

Leveszi vastag szemüvegét, megkeveri apró csészéje alján kávéját, és rágyújt harmadik cigarettájára. Tíz perce beszélgetünk. Újságíró, végzettsége történész. Ahogy mondja, a neve alapján mohamedán, de valójában semmi sem. Hoxha ezen a területen sikeres volt. Majdnem teljesen kiirtotta belőlük a vallást.

– Olyanok vagyunk, mint Skanderbeg – átnéz rám, hogy ismerős-e a név. – Tudja, ő a nemzeti hősünk. Kereszténynek született, mohamedánként élte le életét, és végül katolikusként halt meg. Különböző nyomásokat, érdekeket követve lettünk, vagy felejtettünk el hívői, követői, tagadói lenni vallásnak, ideológiának – summázta. 1967-ig, ha nem is túl hivalkodóan, de még gyakorolhatták hitüket az emberek. Ezt követően az országban csaknem az összes templomot, mecsetet lerombolták, és Albánia hivatalosan ateista lett.

A közelmúltban olvastam egy német cikket Albániáról, aminek Európa utolsó titka volt a címe. Albániába utaztam, hogy én is megtudjam a titkot. Tíznapos tartózkodásom alatt négyezer kilométert utaztam, sok embert, köztük a trónörököst és a miniszterelnököt is megszólaltattam. Azt reméltem, hogy sikerül a számomra legizgalmasabb titokra választ kapni: a látszólag hatalmas változásokon átment országban boldogabbak-e az emberek ma, mint Hoxha alatt voltak?

– Jöjjenek, üljenek át – invitál az idősebb férfi. Az asztalnál néhányan ülnek. Elém tol egy vizespoharat és teletölti nemzeti italukkal, a rakival. Magyarázom, hogy ennyi alkoholt egész életemben összesen sem ittam. Koccintunk – ő rakival, én az üdítővel. – Hogy tetszik Albánia? – kérdezi. A fővárostól, Tiranától 200 kilométerre, fent, a hegyek között vagyunk. De csak a légvonalbeli távolság nem nagy. Ez teljesen más világ, mint Tirana, mintha nem ugyanaz az állam, nem ugyanaz az évszázad lenne. – Gyönyörű a táj – mondom, és ez nem udvariassági válasz volt. – Olyan, mint Svájc tengerparttal – teszem hozzá, és ez nagyon tetszik a társaságnak. Kora délután farkaséhesen tértünk be a kis ivóba. A tulajdonos nagy tányér salátát, belevágva túródarabkákat, roston sült birkát, kecskesajtot tesz le elénk, frissen, kemencében sütött kenyérrel, amíg elkészül a főfogás. Amikor kihozza a hatalmas tál csirkét, látja, hogy keresem az eszcájgot. – Kést, villát nem hoztam.

Van egy albán közmondás: az asztalról a csirkét, az ágyban az asszonyt kézzel kell elvenni. Ez a közmondás jó lehetőséget nyújt, hogy rákérdezzek: – Itt, a helyiségben 18-an vagyunk, mind férfiak, hol vannak a nők?

– A nők otthon vannak, el vannak foglalva – feleli kurtán.

– Mi történne, ha befejeznék tennivalóikat és eljönnének veletek? – kérdezem vissza. Rám néz, nem egészen érti a kérdést. Mélyet szív cigarettájából. – Lelőnénk őket – mondja.

– Sziklák, hegyek, várak, csodás kilátás, tenger és viharos történelem. Miniszterelnök úr! Albánia gyönyörű ország, az albánok vendégszerető, büszke emberek, szeretik országukat. Ez nem protokollkijelentés, ezt tapasztaltam. Számomra érthetetlen, hogyan lehet összeegyeztetni a büszkeséget, a hazaszeretetet, azt, hogy szeretnék, ha még több külföldi jönne Albániába, és ugyanakkor a legcsodálatosabb helyeken szeméthegyekbe botlik a látogató. Miért nem hoznak szigorú határozatot, amely megtiltaná és büntetné a szemétlerakást? – kérdezem.

– Igaza van, két éve már közel hatmillió turista jött Albániába. Dolgozunk a probléma megoldásán – válaszolja.

– Sírtál aznap, amikor meghalt Hoxha? – kérdezem a fordítónőt.

Gjirokaster várában állunk. Alattunk a város, ahol a diktátor, Enver Hoxha és az író, Ismail Kadare született.

– Sírtam. Mindenki sírt. Sírtunk, mert féltünk, hogy valaki meglátja, hogy nem sírunk. És sírtam, mert azt tanították nekünk, hogy ő a nemzet apja, és azért élünk ilyen jól, mert ő ilyen jól vezeti az országot.

A televízió épületében az irodájában ülünk. Blendi Fevziu az egyik legnépszerűbb albán újságíró. Minden este 6-8 meghívott vendéggel kétórás, élő programja van. Néhány hónapja jelent meg Hoxháról írt könyve. Kapok egyet, miközben elmondja, hogy már 78 ezer példányt adtak el belőle. Az 50-es éveiben levő férfi annyira sokat keres, hogy a televíziónak nemcsak igazgatója, társtulajdonosa is.

– Amikor először utaztam Nyugatra, anyám összeszedte a család és a rokonság összes spórolt pénzét. Így 12 dollárral indultam Olaszországba. Rómában egy szendvicsért 3 dollárt fizettem – meséli. Magas, vékony, 39 éves férfi. Amikor megszólal, gyönyörű angol akcentusa már elárul valamit életéből.

II. Leka trónörökös Dél-Afrikában született. A dél-afrikai kormány születésekor 24 órára a kórházat albán területnek nyilvánította. El tudom képzelni, hogy azok a dél-afrikaiak, akik akkor, ott születtek, mennyire meglepődtek, amikor megtudták, hogy ők albánok is. Otthona a belvárosban az egykori úttörőközpont.

Az Afrika-szobában ülünk. A falakon trófeák és állatbőrök, köztük és az asztalokon a herceg nagyszüleinek, szüleinek fényképei. A herceg nagyanyja, Geraldine királyné, Apponyi grófnő volt I. Zogu király felsége.

– Nagy szerelem, tündérmese volt – meséli Leka herceg. – Nagyapám egy fényképét látta és így szeretett bele. Óriási esküvő volt a Gellért Szállóban.

– Hogyan tudták áthidalni, hogy a király mohamedán, Geraldine grófnő pedig keresztény volt? – kérdezem.

– Nagyapám elment a pápához, és engedélyt kért és kapott tőle. Nagymamám mindig magyar dalokat dúdolgatott nekem – felelte. Geraldine fiával, menyével és unokájával 2002-ben tért vissza Albániába. Az anyakirályné nyolcvanhét éves korában halt meg. Tiranában temették el.

– Már többször jártam Budapesten, vannak magyar rokonaink is – mondja a herceg. Búcsúzáskor még megjegyzi: – Én nem Albánia hercege, én az albánok hercege vagyok. A különbség azokkal az albánokkal, akik az országon kívül élnek, 11-12 millió ember.

Minden parkban, emlékműnél, ahol turisták megfordulnak engedélyezett és engedély nélkül működő szuvenírárusok várják a látogatókat. Skanderbeg kőből, fémből készült szobra, az albán nemzeti színekből, a vörösből és feketéből készült sálak, tájképek, képeslapok és bögrék ajánlják magukat. A bögrékről egy férfi mosolyog ránk. Enver Hoxha 1944 és 1985 között Albánia korlátlan diktátora.