A türelmetlen vásárló, a virsli meg én

Már az első nap közölték: ne is figyeljek a vevőkre, mindig lesz olyan, akinek soha semmi nem tetszik. Eldöntöttem, hogy én nem leszek olyan pénztáros, aki életuntan ül, és várja a műszak végét. Ez jól is megy, próbálok mindenkivel kedves lenni, mosolygok, hogy ezt kapjam viszonzásul. Néha persze megjönnek azok a bizonyos vevők. A „soha semmi nem jó nekik” vevők. Türelem. Mindig ezt mondogatom magamban. Hiszen nem én tehetek róla, ha valami nem úgy van, ahogy ő gondolja. Persze néhányan azt hiszik, hogy az én hibám, ha lejött a címke a ruháról, vagy lyukas a liszteszacskó. A legutóbbi esetben a főszereplők: anyuka két csemetével, a virsli és én. Látszott már az elején, hogy a hölgy türelmetlenebb a kelleténél. Elég gyorsan végeztem a munkám, így nem értettem a dolgot. Aztán jött a bilit kiborító virsli. Nem volt rajta vonalkód. Ezt még elég könnyen meg tudtam volna oldani, de hiányzott az egész címke, a lejárati dátumtól az összetevőkig minden. Közöltem udvariasan, hogy: „elnézést, de ezt így nem fogom tudni odaadni, mert hiányzik a lejárati dátum”. Mire a hölgy idegesen: „Hívjon fel valakit, hogy menjen el nekem virsliért, mert a két gyereket nem hagyhatom itt. Hiszen a maguk hibája, hogy nincsen rajta címke!” Telefonáltam. A főnököm közölte, hogy most sokan vannak az információnál, ő nem tud visszamenni a csemegepulthoz. Én erre természetesen elmondtam neki, hogy a hölgy két kisgyerekkel van, amire a válasz az volt, hogy most ő akkor se tud intézkedni. Amikor ezt közöltem a hölggyel, csak ennyit kaptam válaszul: „Hol lehet panaszt tenni?” Mondtam neki, hogy az információs pultnál. Hogy mi lett a történet vége? A hölgy aztán nem tett panaszt, mert a főnököm mégis elment másik csomag virsliért. Hiszen a vásárlónak mindig igaza van. Még akkor is, ha nem!