Az élet tekeri az ember orrát

Megyeszerte szúrós, erős szag terjeng, és azokon a helyeken, ahol emberek verődnek össze, szinte biztos témát ad az orrfacsaró szag. (Van ötletem, hogy egyes figurák már konkrét neveket emlegetnek, akik szerintük busás hasznot húznak le a bűzből, de ezek a figurák a fekáliából, legalábbis annak keveréséből élnek. Nem róluk, nem nekik kívánok írni.) Szóval emberek verődnek össze, és felháborodva követelik, hogy a hatóságok tegyenek valamit a levegőt átható büdös ellen. Ne essék tévedés, nemcsak a nagyvárosokban hangoznak el effajta követelések, ma már egyre gyakrabban hallani falvakban is, kisebb településeken.

De most komolyan, nekem olyan érzésem van, hogy talán azt hiszik az emberek, hogy a boltok raktáraiban vagy polcain kikötözött nejlonzacskóban nő meg szép nagyra a szögletes kenyér, amelyet a kereskedők szorgos tekintete érlel be, majd feldarabolódik, és így lelünk rá a bolti polcon, s vesszük meg. Mi történik velünk? Szép lassan, de biztosan elzárjuk magunkat a teremtett világtól, hermetikusan becsomagoljuk létünket házaink bugyrába, s csak autóval száguldunk át a földekre felvitt aszfaltcsíkon, és fogalmunk sincs arról, hogy ott sárgállt még pár hete a búza, amelyből lisztet készítettek, hogy a pék kisüthesse nekünk a kenyeret. Az a búza nem fog szemmé sárgulni jövőre, ha a föld, melyből vétetik, nem kapja meg az utánpótlást, amitől dúsnak mondható. Az utánpótlás pedig a trágya, az állati ürülék.

Lehet háborogni, lehet rendeleteket generáltatni, de mióta világ a világ, földre szórt trágyából kel ki az élelmet biztosító élet. A gazdaságoknak kellene kaput nyitniuk, megmutatni a tartott állatokat, a földeken folyó munkát, a malmokat, a pékségeket legalább a gyerekeknek, hogy végre láthassák, nem a nejlonzacskó termi a kenyeret. Aki már felnőtt, úgysem hisz el semmit, mert mindenben politikát lát.