Eszme hősök nélkül

Az egyik megemlékezőt idézte a bemondó az alkalomból, hogy az Országgyűlés 2012-ben november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává avatta. Örülök, hogy ilyet hallok, mert ahogyan peregtek a rendszerváltás után az évek, hiába írtam le különböző jegyzetekben és riportokban többször is, hogy miután ezt megtette a történelem, ideje volna a tudatunkban is egyenlőségjelet tenni a két totalitárius rendszer, a fasizmus és a kommunizmus közé. Miközben annak örültem, hogy (ugyan volt, aki fogcsikorgatva) átengedték szerkesztőim az ilyen mondatokat, vártam az időt, hogy ez így legyen, és egymás után kerestem fel azokat, akik a saját bőrükön tapasztalták meg a lágert. Egyiküket, Margit nénit Sörédről vitték el málenkij robotra, és hét évet töltött Szibériában. Erdőt irtottak: mi, maiak ott pusztultunk volna valamennyien. A halottak testét felhasították, kivágták a szívet és a tüdőt, csak azért, hogy bizonyosan senki ne maradjon életben. Aztán bekötözték a testet és elásatták a hóba. A tavaszi olvadáskor aztán a környék tele volt égnek meredő végtagokkal és fejekkel.