Káliz Sajtos József beszámol arról is, miként sorakoztak Soponyán a román katonák

Meg is szoktuk őket ünnepelni, és jó esetben egy-egy történelmi vagy művészeti jubileum rá is irányítja a figyelmet az ünnepelt jelenségre vagy személyre. A most véget érő esztendőben sem maradtunk ilyen napok nélkül. Találomra fölütöttem Káliz Sajtos József Sárróna árnyékban és fényben című kötetét, és meg is lepődtem kissé: bőségesen van benne számos utalás a 2019-ben esedékes évfordulókra, azok Fejér megyei vonatkozásaira.

Kezdjük egy centenáriummal! Száz évvel ezelőtt történt, hogy az első világháború és az őszirózsás forradalom után március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Mai fejjel egyébként nincs mit ünnepelnünk ebben az ügyben, ám nem árt fi gyelmeztetnünk arra, hogy Trianon előtt egy évvel milyen következményeket ígért Kun Béláék tette. Ama bizonyos, egykor „dicsőségesnek” mondott 133 nap… Olvashatunk a jelzett kötetben többek között a soponya-nagylángi kastély akkori életéről, a személyzetről, a földeken dolgozó béresekről. A Tanácsköztársaság hadseregének és a román erőknek az összecsapása 1919 augusztusában azt az eredményt hozta, hogy a románok Budapestet és a Dunántúl nagy részét megszállták. Ahogy Káliz Sajtos József írja: „…1919 nyarán Soponyán is felsorakozott a román katonaság a falu végén. Megparancsolták, mennyi élelmet kell odavinni, ellenkező esetben a falut megtizedelik. A férfiak elbujdokoltak. Az asszonyok – ha rettegve is – letették az élelmet. Ezt édesanyámtól hallottam, aki ekkor kétéves volt, de őnéki később mindezt elmondták a szülők…” Aztán jött Trianon.

„Édesanyám még az ezeréves határok övezte Magyarországba született, de eszmélkedésének idején már a győztes hatalmak által meghúzott határok között nevelkedett…” – olvassuk később. A kötet második fejezetében egyébként Káliz Sajtos József megidézi édesanyjának visszaemlékezését abból a küzdelmes időből, amikor testvéröccse, János alighogy leszerelt, kitört a második világháború.

Engedtessék meg, hogy jómagam is szóljak néhány szót a saját családi hátteremről, mielőtt rátérünk arra az emlékezésre! Anyai nagyapám az első világháború előtt három évig volt katona, és rögtön utána kitört az addigi legnagyobb világégés. Összesen tehát hét esztendőt raboltak el tőle… Apám sem volt sokkal szerencsésebb: 1944-ben a pápai tanítóképzőben tanult, és ott szedték össze őket, a leventéket. Anélkül töltött négy évet szovjet hadifogságban, hogy katona lett volna…

Visszatérve a soponyai szerző könyvére, ő a nyolcvan évvel ezelőtt kitört második világháború kezdetére így emlékezik, az édesanya szavaival: „…Jöttek a behívók… Az öcsémék is mentek ki a frontra. A fehérvári tüzérségi laktanyába én is elmentem hozzá, mert ki tudja, látjuk-e még egymást… Akkor már a mi esküvőnk napja ki volt tűzve. Nagyon körülményes volt a helyzet, mert a testvéröcsém sem tudott idehaza lenni. Az egyik kománk is már bevonult… Meg már sűrűn volt légiriadó. Még a gabona sem volt akkor elcsépelve, a munkaerő miatt lassan ment… 1944. augusztus 24-én, csütörtökön volt a lakodalmunk, vasárnap meg hozta a férjem öccse a Kálozra kézbesített behívót.

Még csak templomban se voltunk, mert mire beharangoztak, jöttek a bombázógépek… December 8-án hajnalban ideértek az oroszok. Sok kocsi bejött az udvarba, tele volt velük a szürü. Még a sütőteknő is a lovak elé volt téve. Egyből nagyon háb orús volt a hangulat, mert még azt sem értettük, mit beszélnek egymással. (…) Amikor vége lett a frontnak, mindennap várta mindenki a hozzátartozóját. Én is ki szoktam ülni a hidunk végére, mert majdnem mindennap jött egyegy szegény katona haza… és egyszer jött egy, lóháton. De mindenki megállította. Végre odaért hozzám… Egy lapot hozott, a férjem küldte. Akkor nem volt posta, de azért eljutott hozzám a levél. Írta, hogy Jánosházán van táborban… Már az is elég volt, hogy tudatta magát. Nem hiába volt érte való imádságom…”

S közben megszületett az első gyermek, a kislány. Később a fiúk: Lajos, aki Saitos Lajos néven lett költő, és Jóska, akinek a könyvéből valók ezek az idézetek. És Káliz Sajtos József megemlékezik több kerek évfordulóról. Többek között az 1949-es időről, a beadásos rendszerről, ami a parasztságnak nem sok jót hozott. Sehol az országban, így Fejér megyében sem. A kuláküldözésről, az emberek csalódásairól. Ahogy olvassuk: „…Egy bizonyos, a kötelező beszolgáltatás meg a kulákok üldözése során nagyok sok embernek elment a kedve a földtől, a paraszti munkától…”

S egy újabb, kilencessel végződő év: 1959. A szerző faggatta a falubeli idős embereket is arról, miképpen zajlott le a téeszek megalakulása a nemegyszer kemény agitáció keretében. „…a maguk bőrén tapasztalták meg a tsz-tagság emberpróbáló éveit. Mi kívülről, gyerekfejjel is láttuk, milyen lelki gyötrődésen mentek át a meglett férfiak, asszonyok. Hiszen »elkomunizálták« a földjeiket, amit az elődeik szereztek, és amin nemzedékek nőttek föl… De ha fogcsikorgatva is, tenni kellett a dolgukat…” És eljött a harminc évvel ezelőtti rendszerváltoztatás ideje. Ellentmondásaival, a felszabadultság érzésével és újabb gondokkal. Ahogyan szerzőnk összegez: „…A tíz évvel ezelőtti beszélgetésekből is kiviláglik, hogy a történelem hullámverésében hogyan élte meg az újrakezdést, a többszöri nekigyürkőzés gyötrelmeit, kevéske örömét, az elmúlt évtizedek változásait a földközelben élő falusi társadalom.”