Mi magunk

Sok olyan tanulsága volt a rendszerváltozás időszakának, amit a mai napig nem tudtunk történelmi emlékezetünk helyes polcára tenni. Láttuk, ahogyan a szocialista mozgalmárok szakítanak az eszmével és megtömik a zsebüket, aztán csalódtunk, amikor azt gondoltuk, Európa nem emberpiacként tekint ránk, kelet- és közép-európaiakra. Közben megmozdultak körülöttünk a minket szorító országok határai, megváltozott mindaz, ami létünk kereteit alkotta a testvérinek mondott, valójában ellenséges, Trianon-szülte államok gyűrűjében. Megszűnt Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Szovjetunió. Ne aggódj, magyar, üzenték nyugatról, majd az euroatlanti és az uniós csatlakozás megold mindent, nem lesz többé kiszolgáltatva a magyar azoknak, akik nemzetünk tagjait áldozatul kapták és túszként bántak velük. Hazaárulóink lényegében feloszlatták a hadsereget és mindent megtettek, hogy ismét megetessék velünk a kishitűség, kisebbrendűségi érzés piruláját. Mindez a múlt, de nincs okunk kioldani a derékszíjat, lecsatolni a képzeletbeli szablyát. Húsz évvel az ezredforduló után még mindig ott tartunk, hogy lényegében betiltják Kárpátalján a magyar Himnuszt, a nemzeti lobogót. Ma Kárpátalján, holnap a Felvidéken, holnapután Erdélyben vagy a Partiumban: nem gondoltam volna, de úgy néz ki, ma még a Vajdaságban a legjobb a helyzet. Ilyenkor a brüsszeli birodalomépítők félrenéznek, hiszen a szexuális torzulások védelme mellett nincs idejük az Európát ezredéve alkotó népek és nemzetek dolgaival és sérelmeivel foglalkozni. Főként nem, ha vannak olyan bátrak és kereszténynek mondják magukat.

De legalább egyértelmű a felállás: továbbra is csak magunkra – és közülünk a legjobbakra – számíthatunk.