Isa pur és homu vogymuk…

Ma akarva akaratlanul jut eszünkbe, hogy mik is vagyunk, mi végre is vagyunk ebben az irányíthatatlanná lett világban. Hogy az irányító elvesztése történik, arra csak kevesek és egyre kevesebbszer gondolnak. Mintha a gondolatot, a gondolkodást is megtámadta volna egy másfajta vírus. Ami sokkalta titokzatosabb még annál is, ami most rág az emberiség egyébként is „immunbeteg” testén. A testünkön. Amit nem más tesz egyre életképtelenebbé mint a lelkünk. Hogy a szellemünk teljes leépülése is bekövetkezzék…

Csak addig adjon a Teremtő erőt, amíg van bennünk annyi, hogy kérdéseket tehetünk fel, választ remélve. Választ az újjáépüléshez.

Mik is vagyunk, mi végre vagyunk, mik is leszünk?

Az igaz kérdésre igaz felelet érkezik: Isa pur és homu vogymuk… Akikre „Haraguvék Isten, és veté ot ez munkás világba: és lon halálnak és pokolnak martaléka, és mind(en) o nemének. Kik azok? mi vagyunk. (A)hogy is ti látjátok szemetekkel: Bizony egy ember sem kerülheti el ez vermet, bizony, mind ahhoz járó vagyunk.”

Por és hamu vagyunk! Akiket a haraguvó Isten kegyelme teremtő erővel látott el. Mégis. Hittel. Így a gyűlölködő, irigy emberek azt láthatják, hogy a lelkünkben épített oszlop – hiába van homokszemcséből, amit köd köt össze / Wass Albert – , áll vagy újraépül, mert hittel a szívünkben emeltük. Köré katedrálist, igaz jeléül annak, hogy legyőztük a gyűlöletet, a gyűlölködők siserahadát, a széthúzást, talpon a „por és hamu” – ember. Hittel, reménnyel a szívében.

Remény? Jövő? Megmaradás? Szent István ünnepén óriási megerősítést kaptunk. Kaphattak azok, akiknek könnyes volt a szeme, amikor meglátták a Szent István-termet, az Aranyvonatot, és este az égre varázsolt hatalmas keresztet. A Magyarok Kenyeréből jut mindenkinek, testvéreim.