Magyar csirke, lassan fogyasztva

Harlow egy olyan település London peremén, amely viszonylag fiatal, hiszen még azoknak az angoloknak alapították, akiket kibombáztak házaikból a második világháborúban, amikor tartott a Blitzkrieg. Úgy hozta a sors, hogy egy jól megtermett kutya – Russel – gondját kellett viselnem ott, túrákat tettünk együtt a tanyák, templomok, ipari területek között, miközben gyenge eső permetezte a tájat. Kirándulásaink közben sok magyarral találkoztam, mert közel esik az egyik olyan reptér, ahonnan csak alig több mint két óra elérni Budapestet. Nem gond kapcsolatot tartani a hazával, a rokonokkal: ma már nem azt jelenti a Nyugatra távozás, mint az én fiatalkoromban, amikor egy disszidálás után börtönt kockáztatott, aki a visszatérés mellett döntött. Amikor az itteniekkel beszélgettem, jó érzés töltött el, mert nem találkoztam panaszkodóval. Hiányzott belőlük, ami annyira taszított például Kanadában, ahol a külföldre szakadt hazánk fiai saját életük sikertelenségét rávetítették az elhagyott országra, minden vélt vagy valós hibáját felemlegetve annak. Bár az is lehet, csak szerencsém volt, mert olyan fiatalokkal találkoztam, akik tárgyilagosan látják a világot és benne önmagukat, akik még nincsenek tele a fajtánkra idővel annyira jellemző önmarcangoló keserűséggel. Egyikük két kutyájával csatlakozott hozzám, a folyóparton indultunk el mesebeli sörözők és életüket lakóhajón tengető öreg hobók között. Alkalmi túratársam okosan építette fel az életét, mert tudatosan olyan szakmát választott, amilyennel a világon mindenhol megél: hegesztő lett. Így aztán Angliában is válogathat az állásajánlatok között, csak arra kell figyelnie, nehogy túl jól dolgozzék, mert olyankor rászólnak munkatársai: csak nyugi, lassabban… A boldogulás számára sem ideológia kérdése, tudja, úgy van rendben a világ, ha büszkén tud Angliában magyarnak lenni, ahol ugyanúgy kis lépések jelentik a továbbot, mint otthon. Ám a gyökerek elszakíthatatlanok. Amikor barátnője falusi édesanyja látogatóba érkezett, hozott magával egy csirkét a sajátból, mert olyan Angliában nincs. (És tényleg nincs.) Amikor elkészítette és az asztalra tette, bevallotta a magyar fiú, hogy ő bizony vegetáriánus lett Angliában. A néni hallgatott kicsit, majd megvigasztalta: „Nem baj, fiam, majd lassabban eszed…”