A kőre írt nevek

Mi ez a talány körülöttünk, mi ez a rémület?  Lelket emésztő, megjátszott közöny, egy kéz, felmászva a mellünkbe a szívig, kis szorítás, félelem, másról beszélő, cinikus zavartság. A fák leborulnak, színes hajuk elmúlásba hajlik, csodáljuk az őszt, de közben tartunk is tőle. Mi lesz velem, Istenem? Az ország egyetlen gyermekhospice házához közeledem autómmal. Ott vagyok már, pedig húznám az időt, soha nem parkoltam ennyire rosszul, aztán sikerül és lenyomom a kilincset. Ez egy családi ház, kívülről legalábbis annak tűnik. A csengetésem mintha sebet tépne fel, de ez nyilvánvalóan csak képzelődés, hiszen ez egy halk ház, halk udvar, a semmi lépését követem. A nővérek köszöntésére behajtom magam mögött a kaput, és kis kertbe jutok. A kertecskében kis kövek, a kis köveken kis nevek. Kisgyermekek nevét olvasom, akik itt éltek, és itt haltak meg. Önkéntelenül is számolni kezdem. Egy kő, egy másik kavics, egy név, egy másik. Egy élet, egy halál. Egy másik. Mi ez a misztikum körülöttünk, mi ez a béklyó, amely hívőt és kételkedőt szótlanságba ejt? Miért van ez? Mi ez a félelem, mi lesz aztán?  Hol vagy istenem, miért játszol velem, mi ez a bizonytalanság? Az ország egyetlen gyermekhospice házában vagyok: úgy érzem, hogy erős lelkű ápolónők, önkéntesek között egy hitében hontalan. Talán egy senki.  

A ház orvos igazgatója (mindenkinek ő csak a szeretett Benyó doki) amellett, hogy kötelességéhez hűen megteszi, amit ember megtehet, megteszi azt is, amit ember már nem tehetne. Elfogadtat elfogadhatatlant, megértet megérthetetlent, lélekben kézen fog anyát és apát, átlép velük a kapun. Nincs varázslat: emberség van. Hit és az Isten.  Elfogadható egy kisgyermek halála? Elfogadható bárki halála? Bárki halála, akit szerettem? Az ember sorsa olyan, hogy az idő előbb, vagy utóbb temetőkertekbe sodorja. A temetőben pedig holtakról hall, elődei előtt emlékezik, térdet hajt, valójában pedig önmagát siratja.  

Kétszer halunk meg, mondja Al Pacino a Született gengszterek című filmben. Először, amikor megszűnünk levegőt venni. Aztán másodjára, végleg akkor, ha már nem lesz senki, aki emlékezzen ránk. Ahogyan a hospiceház kertjében láttam, úgy mindenkinek van egy köve valahol, amire felírják a nevét. Akkor halunk meg végleg, ha az a felirat már nem lesz többé olvasható.