Az utolsó mérkőzés

Nézem a labdarúgó világbajnokság első mérkőzését, ám hosszú percekig nem történik a pályán semmi, így aztán borús gondolatok szállnak meg. Azok jutnak eszembe, akikkel négy éve ilyenkor megtárgyaltuk az esélyeket, szidtuk vagy dicsértük a játékosokat és a bírót, fogadtunk, ha biztosak voltunk a dolgunkban. És akikkel ezt most már nem tehetem meg, mert nincsenek az élők sorában: barátok, munkatársak, ismerősök, akikkel hosszabb-rövidebb ideig egymás mellé sodort minket az élet. Aztán eszembe jut István, a kőműves. Mit szépítsük: lényegében átitta az egész életét, ez a fajta önpusztítás az ő szakmájában, a korábbi rendszer évtizedeiben éppen annyira jellemző volt, mint az újságírók körében. (Ahogy a vicc mondta: két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.) Nos, István alig hagyta el az ötvenet, le is robbant rendesen, annyira, hogy fiának házi segítőt kellett fogadnia, olyat, aki minden nap ránézett és vele töltött néhány órát. Istvánnak még leáldozójában is napi négy hosszú nyakú üveg bor volt az adagja, amiből vagy maradt egy üveggel másnapra, vagy nem. Arról, hogy leszokjon, már szó sem lehetett, és ezt ő tudta a legjobban. Amikor elkezdődött a focivébé, megjegyezte: ezeket a meccseket még végignézi, aztán meghal. A gondozónő legyintett, hallott ő már ilyet eleget, és csak hordta tovább a borokat (eleinte tiltakozott, de István fia azt mondta, mindegy, tegye, az apja már meggyőzhetetlen), elment a sportújságért, tisztába tette Istvánt, ha balesetet szenvedett az esti meccs után. Aztán lezajlott a döntő, véget ért a világbajnokság. A gondozónő ment Istvánhoz a megbeszélt időpontban, nyitotta az ajtót, és rosszat sejtett: nem tegnap kezdte a szakmát, jók voltak a megérzései. Belépett a konyhába, ott volt még a vacsora érintetlenül az üres üvegek mellett. A tévé is hallgatott, pedig amióta elkezdődött a világbajnokság, szinte ki sem lett kapcsolva a sportcsatorna. Istvánt a szőnyegen találta meg, falfehér arccal, mozdulatlanul. Később az érkező mentős azt mondta, legalább fél napja halott lehetett, mire a gondozónő rátalált. Aki az évek során megszokta a halál látványát, de amikor azt hallja, elkezdődött a focivébé, mindig István jut az eszébe. Olyankor magában azokért is mond egy imát, akiknek közeledik az utolsó mérkőzésük.