Márton-nap után

Furcsa teremtés a magyar. Valahogy nem vitte rá a lélek sok-sok évszádon át sem arra, hogy hódítson. Talán éppen e tulajdonsága bírja rá, hogy arról is lemondjon, ami az övé, és vállat von, ha más nemzet húzza magára még a gatyát is, hiába is tudja, hogy magyar az. 
Elmúlt a második farsang ideje, letöröltük szánkról a libazsírt, talán érdemes pár szót ejteni Márton-napról. A magyarországi svábság úgy tudja, amikor Mária Terézia betelepítette őket hozzánk, akkor hozták magukkal a németség régi hagyományait. És ebben biza igazuk is van, hiszen Márton-napját és annak hagyományait ők úgy élték meg némethonban, mint a sajátjukat. Csak hát senki nem mondta nekik, hogy már odaát is úgy vették át e tradíciót a magyaroktól. A németség miért is emlegetné ezt? Átvették, már az övék. De a magyarság miért bólint, amikor azt mondják, írják, hogy idehaza a régi sváb hagyományok szerint tartották a Márton-napot bármely magyar faluban? Egyszerűen elfelejtjük, hogy Szent Márton Pannónia földjén (Savaria, a mai Szombathely) született, s ahogy ő tisztelte e földet és népét, úgy tisztelte őt e hon és e nép. Szent István zászlaján ott volt Szent Márton, és a szabolcsi zsinat (1093) emelte háromnapos ünneppé Szent Márton napját! A bencések Szent Márton nevére alapozták pannonhalmi apátságukat. Nyugat-Magyarországon a középkorba nyúlik vissza a szokás, mikor a pásztorok Szent Márton püspök vesszejét kiosztották a gazdáknak. Hosszúperesztegről származik a Márton-napi rétes, amivel a tavaszig kihúzta a pásztorok családja. Ide tartozik a második farsangként ismert libaevés is, ami vér magyar szokás, hiszen szintén a középkorig nyúlik vissza. Még Ferenc pápa is azt mondta a magyaroknak: „Ti Szent Márton népe vagytok.” Akkor tegyünk is úgy!