Kultúrák peremén, jelen és jövő között (galéria)

Mielőtt legutóbb ottjártam volna, éppen a helyi kórházban szelfizett együtt az ápolónőkkel: az épület mindjárt a vasútállomás mellett van, onnan ingáznak az angolok és a bevándorlók a city felé. Elvileg tehát találkozhattunk volna, de nem így lett. Ha megtörténik, talán megkérdezem, mi a fenéért támogatja olyan lelkesen az ukrajnai háborút, de hát az ilyesminek ritkán van értelme. Mint ahogyan George Clooney és Hugh Grant megnyilvánulásiból is tudjuk, a népszerűség és a tehetség nem feltétlenül jár együtt azzal, hogy az ember az eszénél legyen a világ és a politika dolgaiban.

Szóval nem találkoztam Rod Stewarttal, de úgy gondoltam, autóbuszra szállok és átnézek a szomszédba, Essex tartomány székvárosába, Chelmsfordba. Angliában élénken hadonászni kell, ha fel akar az ember szállni a buszra, másként nem áll meg a jármű. Ezt persze elfelejtettem, így aztán nagy sebességgel elrobogott mellettem a busz és otthagyott a megállóban: vajon mit gondolhatott a sofőr, minek ácsorgok éppen azon a helyen? A következő járat vasárnap lévén két óra múlva ért oda, ezért volt időm szidni a buszvezető gyarmatosító felmenőit, vagy ha éppen a sofőr őseit gyarmatosították, akkor azokat.

Chelmsfordban két lényeges látnivaló akad: az egyik a katedrális, a másik a múzeum. Mindkettőt megnéztem, utóbbi az érdekesebb. A városban a második világháború idején fontos hadiüzem működött, radarokat, rádiókat és egyebet készítettek ott, ezért jól megszórták bombákkal a németek a környéket, már amikor tudták. A tárlat népszerű része a Titanic rádiós szobájának a másolata, merthogy a szerencsétlenül járt hajóba is a chelmsfordi üzemben készítették el annak idején a híradó berendezéseket. Azonban a szoba sarkában nem a Titanic, hanem a Kárpátia mentőövét támasztották a falnak. Nyilván az angolok és a szigetországot elárasztó egykori gyarmatlakók közül csak nagyon kevesen tudnak róla, de a Kárpátia magyar orvosa a hajó tengerészeivel együtt több mint hétszáz túlélőt mentett meg, mivel ők értek oda először a Titanic tragédiájának helyszínére. A Kárpátia magyar kivándorlókat szállított Fiuméból New Yorkba, és éppen hazafelé tartott, amikor megkapta az óriáshajó SOS-jelzését. A később világszerte hősként ünnepelt Lengyel Árpád annyira kiborult a jeges vízből, összetört tagokkal kihúzott túlélők láttán, hogy soha többé nem lépett hajó fedélzetére, de még csak nem is beszélt arról, amit látott és átélt.  

A múzeum egy másik részében a híres essexi regiment történetét mutatják be történészi alapossággal. A piroskabátosok ott voltak mindenhol, ahol vért kellett ontani a birodalom érdekében: városban, őserdőben ugyanúgy, mint sivatagban, világégésben és helyi konfliktusban, nehéz volna elvitatni, hogy harcukkal tevékeny részt vállaltak abból a folyamatból, amit más népek leigázásának nevezünk. Csodálkoztam is: vajon miért nem támadták meg eddig ezt és a többi ilyen, vagy hasonló bemutatóhelyet a woke-ideológia hívei, hiszen ez is sértheti azokat, akik egykor a brit oroszlán megszállását nyögték. Ma a múzeum tagadhatatlanul a történelmi örökség és a múltban élő büszkeség szimbóluma, azaz ez csak idő kérdése? Mikor ér el idáig az ideológiai rombolás és kulturális cunami, a múlt megtagadásának Covid-járványa?  Vagy már meg is történt, csak én nem tudok róla?

Erre gondoltam, amikor a távolban gyülekező esőfelhők alatt elhagytam a múzeumot, és keresni kezdtem a buszmegállót, hogy visszajussak Harlow-ba. Egyszerű volt, Chelmsfordnak lényegében ugyanúgy egyetlen főutcája van, mint Székesfehérvárnak. De micsoda különbség! A kapualjakban, a hídon hajléktalanok, a járókelők között körülbelül hét az egy arányban ázsiai és afrikai bevándorlók – az angolok vannak sokkal kevesebben. Egy idő után már azt kerestem, mikor látok újra szőke vagy vöröshajú, fehér arcú britet, akinek sörtől piroslik az orra.

Nem az én hazám, de nem is akarom, hogy az enyém bármikor is ilyen legyen. Anglia csakúgy távolodik a múltjától és a történelmétől, mint Nyugat-Európa többi része. Eszembe jut egy beszélgetésem Fa Nándorral, akinek a végtelen óceán kialvatlan magányában bőven volt ideje átgondolni a világ, a természet és azon belül szeretett hazájának dolgait és jövőbe vetett reményeit. Azt mondta, csak lassítani tudjuk a folyamatot, bármennyire is küzd a magyar kormány az illegális bevándorlás ellen, a keresztény kultúrát elsöprő áradat előbb vagy utóbb átcsap majd a határainkon. Minden csak idő kérdése. Ugyanezt mondta nekem Csurka István is húsz évvel ezelőtt a székesfehérvári Jókai utcában, miközben arra várt, hogy beüljünk a helyi tévé stúdiójába.  

Ilyen kétségekkel küzdve tértem be a helyi restibe, hogy visszaküldjem rosszkedvem medvéjét a barlangjába: takaros pubot találtam, nem mondom, Anglia ebben utolérhetetlen. A világ egyik legjobb sörét kortyolgatva arra gondoltam, talán mégsem Nándinak és Pista bácsinak lesz igaza, talán mégsem sikerül még jobban, teljesen elárulniuk Magyarországot azoknak, akiket ma liberális ellenzékieknek hívunk. Talán megússzuk ezt az újabb, még pusztítóbb Trianont. Fizettem, majd elengedtem a következő buszt, visszafordultam és megkerestem a chelmsfordi katedrálist.

Egy ima a hazáért soha nem lehet felesleges.